A francia irodalom kiemelkedően színes egyénisége 1802. február 26.-án született Besançonban. Maradandót alkotott úgy a költészet, dráma- és regényírás területén, mint a rajzművészetben.
Édesapja Napóleon seregében szolgált tábornokként. Az apa gyakori áthelyezései miatt, a család megfordult Spanyolországban, 
Olaszországban, Korzikán is. Ez az időszak is befolyással volt későbbi munkásságára. Később Párizsban telepedtek le. A számos utazás mellett Hugo szellemi formálódására nagy hatást gyakoroltak a császárság diadalmas harcai, anyja királypárti és katolikus nézetei, serdülőkori olvasmányai valamint költői kísérletei is. Irodalmi példaképének Chateaubriand-t tartotta, akinek hatására két fivérével együtt elindította irodalmi lapját, a Conservuteur litteraire-t. A gyerekkorában lelkesen vallásos, majd később liberális Hugo mindig változtatta véleményét, nézőpontját az aktuális politikai helyzettel kapcsolatban. Volt bonapartista, majd a bonapartistákkal szemben a köztársaság legnagyobb szószólója, aztán kiábrándult a polgárságból, kiállt a kommün üldözöttjei ellen, eljutva egy romantikus utópista szocializmushoz. Lelkiismerete tisztaságát mindig szem ellőt tartva állt ki a nép mellett és igényelte a dicsőséget. Aktív közéleti szereplése mellett már fiatalon sikeres költőként, drámaíróként, sőt újságíróként is helyt állt. Az ő nevéhez fűződik a romantikus dráma kialakulása. Az 1827-ben megjelenő Cromwell darabja hatalmas előrelépést és kiugrást jelentett a dráma műfajában, amely a Hernaniban teljesedett ki. A mű hatalmas irodalmi csatározást váltott ki, Hugo ugyanis szakított az addigi klasszikus hagyományokkal, a verseléssel, az idő és a hely egységével, az elavult szerkezettel. Előtérbe kerültek a szenvedélyek, a véletlenek sorozatai, eltúlzott érzelmek.
Megállás nélkül írt verseket is. Szerteágazó tevékenységei mellett úgy tűnne, a regényírás csak hobbi szinten érdekelte Hugót. Holott ez a népszerű, sokak által kedvelt és elismert szerző éppen regényeiben foglalta össze legfontosabb mondanivalóit. Írásaira ugyanúgy jellemző volt a túlzó romantika, a múltba fordulás, mint verseire, drámáira. Pályája kezdetén írta meg A párizsi Notre-Dame-ot, amely a mai napig egyik legkedveltebb regénye. Drámáihoz hasonlatosan regényeiben is az egyszerű embereket teszi meg főhőssé. A regény szinte azonnal világsiker lett, mely után a szerző sokáig nem írt regényt, ugyanis roppant mód lefoglalta a drámaírás és a költészet. Drámákat várt tőle a közönség és a színház. Vezérszerepet töltött be mind az irodalomban, mind a politikában. Politikai szerepvállalása következtében emigrálni kényszerült. Hamis útlevéllel Belgiumba szökött, majd onnan Luxemburgba. Végül egy angol szigeten élt száműzetésben. Itt írta meg enciklopédikus, máig egyik legolvasottabb regényét A nyomorultakat. A közönségkedvenc regény szép eszmékkel, kalanddal és sok érzelemmel gazdagítja az olvasót. Ebben már nem a múltat idézi, hanem a francia polgárságról ír, azon belül is azokról, akik méltatlan megaláztatást szenvedtek el, a nyomorultakról. Nagy pozitívuma a regénynek a kitűnő (egyesek szerint néhol túlzó) lélekábrázolás, belső átalakulások életre keltése, bemutatása.
Soron következő regényei két történeti ciklusba rendezhetők, a francia és az angol társadalom történetébe bújtatva mutatja be a monarchia korát és a polgári forradalmak problémáit. A tenger munkásai című regénye tulajdonképpen egy túlméretezett novella, a nehéz munkát végző emberekről és azok dicsőítéséről. A nevető ember regénye ismét a múltban játszódik. A műben elegyednek a naturalista és a romantikus, már-már fantasztikus szemléletes képek. A regény ellentétek garmadára épül, rútság-szépség, embergyűlölet-önfeláldozás.
Végső regénye a francia forradalomról szól. Az 1793 a guillotine korszakát idézi. Főhőse nincs a műnek, talán maga a forradalom, amikor a jövő és a múlt életharcot vív egymással. A forradalmi erkölcsöt mutatja be, a regényt végig kíséri a lelkiismereti problémák taglalása és ezek feloldása.
Tizenkilenc évnyi emigráció után, és a harmadik köztársaság megalakulása után, végre hazatérhetett hazájába. 1885. május 22-én halt meg. Végakarata szerint a szegények halottaskocsiján vitték a temetésre. A Pantheonban temették el június elsején.
Hugo vehemensen küzdött a halálbüntetés eltörléséért, és élete végéig bírálta a társadalmi osztályok meglétét. Írásaiban és felszólalásaiban gyakran előtérbe került egy jövőbeni Európai Egyesült Államok gondolata, kortársai azonban lehetetlennek tartották ezt az elképzelést.