John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

Írta : John Ajvide Lindqvist
Eredeti cím : Låt den Rätte komma in
Eredeti kiadás : 2004
Magyar cím : Hívj be!
Fordította : Miszoglád Gábor
Kiadó : Könyvmolyképző Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2010
Terjedelme (oldalszám) : 591
84
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Az elmúlt hónapokban több skandináv regényt volt szerencsém olvasni, ezek azonban többnyire a krimi műfajába tartoztak. John Ajvide Lindquist regénye e tekintetben teljesen más, és már csak azért is kíváncsisággal vettem kézbe, mert valamikor, tinédzser koromban szívesen olvasgattam horror és fantasy műfajába tartozó történeteket, köztük jópár vámpírsztorit is.


John Ajvide Lindquist 1968-ban született Stockholm Blackeberg nevű külvárosában, amely első regényének, a 2004-ben publikált Hívj be! címűnek is helyszínéül szolgál. Mielőtt írni kezdett volna, bűvészként és komikusként dolgozott, de a Svéd Televízió részére is írt forgatókönyveket. A Hívj be! címét (Steven Patrick) Morrisey Let the Right One Slip In című dala ihlette. Első regényét követően, Lindquisnek további öt könyve jelent meg, a legutolsó éppen az idén. Magyar fordításban eddig csak a Hívj be! olvasható, amely a szegedi Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg.

A Hívj be! egy ifjúsági – habár nagyon fiataloknak nem éppen ajánlott – rémregény, a 80-as évek elején, a stockholmi Blackebergben játszódó vámpírtörténet. Főhőse egy 12 éves, duci kisfiú, akinek nap mint nap el kell szenvednie az iskolában néhány társa megaláztatásait. Oskar a saját képzeletvilágával ellensúlyozza ezt, képregényei és bűnügyekkel foglalkozó újságcikk-gyűjteménye zökkentik ki a mindennapok valóságából. 1981 egyik késő őszi napján azonban minden megváltozik a lakótelepen: a közeli erdőben egy tizenéves fiú holttestére bukkannak, akit nem egyszerűen meggyilkoltak, hanem testéből lecsapolták az összes vért. Ezzel párhuzamosan Oskarék szomszédjába új lakók költöznek: egy vele egykorúnak tűnő lány, Eli, és egy férfi, akit mindenki az apjának gondol. Oskar összebarátkozik a lánnyal, azonban a barátság fura körülményei óhatatlanul felvetnek néhány kérdést a fiúban: miért van az, hogy Eli mindig csak szürkület után hajlandó találkozni vele, mivel magyarázható, hogy míg néha a lány csattan ki az egészségtől, máskor határozottan rosszul néz ki, szó szerint betegség és öregedés jelei láthatók rajta, emellett pedig rendszerint, a télközeli időjárással korántsem passzoló, igencsak hiányos öltözékben bukkan fel anélkül, hogy fázna? A két kamaszgyerek között egyre szorosabbra fonódik a kapcsolat, ez pedig Oskar önbizalmára is pozitív hatással van, ugyanakkor a fiú egyre többet tud meg Eli életéről is, és egyre közelebb kerül egy számára hihetetlennek tűnő, hátborzongató bizonyossághoz.

A két fiatal barátságán túl a lakótelep éli a maga életét, egy alkoholista baráti társaság tagjainak és a lakótelepi kamaszoknak a mindennapjai, a lakótelepi iskola világa mind kibontakoznak az olvasó előtt, és közben újabb – szokványosnak egyáltalán nem mondható – gyilkosság és gyilkossági kísérletek forgatják fel a már-már idillien nyugodtnak tűnő,  valójában csak lemerevedett, nyomasztóan lassú és – a cselekmény időszaka, az ősz vége/tél eleje által is nagymértékben fokozott – nyomorúságos közhangulatot.  A szerző lassan részleteiben is kibontja  a lakótelep életét felkavaró eseményeket, és azt hiszem nem lövök le poént azzal hogyha kimondom, mindegyik támadásban van valami közös:  a motiváló erő, azaz a vérre szomjazó vámpírok létszükséglete.

Lindquist nagyon egyedi módon úgy szövi a cselekményt, hogy mindig az adott szereplő szemszögéből láttatja az egyes szálak történéseit, ez pedig azt erősítette bennem, hogy jóllehet az események középpontjában Oskar és Eli kapcsolata áll, a többi szereplő sem marad meg a töltelék szintjén, akikre esetleg csak azért van szükség, hogy ne legyen kétszereplős a sztori. A többségük nagyon is ott van a helyén, és az olvasó betekintést nyer lelkiviláguk, magánéletük egy vagy több, a külvilág elől eltitkolt részletébe.

A regény egyik erőssége szerintem a stockholmi külvárosi lakónegyed hangulatának a megrajzolása, amely számomra kissé a volt szocalista blokk országainak nyolcvanas évekbeli hangulatát idézte fel, habár pont egy szinte lényegtelen motívum, a svéd partok közelében állomásozó szovjet – azaz a nyugatinak számító Svédországhoz képest egy ellenséges, keleti ország – atomtengeralattjárótól való félelem az, ami ellentmondásossá teszi ezt a benyomásomat. És ebben a hangulatban maximálisan visszaköszön – a nem éppen luxuskörülmények között zajló lakótelepi élet által még inkább felerősített – az a társadalmi rajz, vagy társadalomkritika, amihez a skandináv regények olvasása közben már hozzászoktam: a rendezetlen, csonka családok, munkanélküliek és tengődő alkoholisták, drogos és agresszív fiatalok már-már naturalisztikusan bemutatott világa.

Mindez egy teljesen életszerű történetbe – egy kamaszbarátságból kibontakozó kamasz-szerelembe – ágyazva, amit „csak” a vámpír-szereplők jelenléte foszt meg hétköznapiságától. Ami miatt viszont a vámpír-szál engem különösen megfogott: egyáltalán nem evidenciaként jelenik meg az, hogy „vámpírok márpedig léteznek”. Ennek pont az ellenkezőjével állunk szemben: teljesen hétköznapi szereplők saját vagy hozzájuk közel álló személyek „megfertőződése” után is hihetetlenül szemlélik az átváltozást, nehezükre esik tudomásul venni a „valóságot”. Egyesek pedig továbbra is megőriznek annyit emberi tudatukból, hogy képesek felmérni: ha vámpírként nem akarják saját barátaikat elkerülhetetlenül áldozataikká tenni, az ő vérükkel táplálkozni, akkor az önpusztítás az egyetlen megoldás számukra. És pont ez volt, ami miatt egyáltalán nem éreztem azt, hogy az időnként valóban durvára sikerült, vérrel és erőszakkal átitatott jelenetek kilógtak volna a történetből, szerintem a szerzőnek sikerült megtalálni azt az egyensúlyt, amellyel képes volt ezeket feloldani a sztoriban.

Végezetül, még egy számomra kedves jellemzőjét emelném ki Lindquist regényének: akárcsak kamaszkorom egyik kedvenc írója, Stephen King, a svéd író is egy vagy több odavágó idézettel indítja könyvének fejezeteit, sőt irodalmi műveltsége néha a cselekményben is visszaköszön, szintén különböző idézetek és utalások formájában, sőt a dőltbetűs/nagybetűs kiemelések is rá emlékeztettek. Ez egy picit visszahozta számomra azt a hangulatot, amit King regényeinek olvasása közben éreztem több évvel ezelőtt.

Nos, összefoglalásképpen: én azok közé tartozom, akiknek tetszett a Hívj be!, még akkor is, hogyha nem tartom egy korszakalkotó regénynek, vagy nem sorolnám éppen a kedvenc könyveim közé. Ezt azért tartom fontosnak ilyen nyíltan kihangsúlyozni, mert miután megírtam ezt a cikket, kíváncsiságból elolvastam néhány véleményt a könyvről, és hát nem igazán találkoztam visszafogott(abb), semleges értékeléssel, úgymond középúttal, hanem vagy nagyon lehúzták a regényt (és a szerző stílusát, tehetségét stb.) – és többnyire ezzel párhuzamosan az egekig magasztalták a belőle készült filmet –, vagy elolvadtak tőle, és egyből az egyik kedvencüknek titulálták. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy ez megér egy bekezdést számomra, talán azért is, mert azt valóban nem éreztem, hogy a műfajban túl nagy újdonságot hozott volna a könyv – habár nehezen tudom elképzelni, hogy milyen ötletekkel lehetne feldobni a XXI. századi rémregényeket –, azt viszont kissé igazságtalannak ítéltem, amikor unalmasnak, hatásvadásznak és klisékkel teletűzdeltnek kiáltották ki. Ennél azért jobban össze van rakva ez a történet, és minden hibája ellenére – mert nyilván azokat is találhatunk benne, ha nagyon akarunk – rendben van. És hát ami miatt nehezen tudok szó nélkül elmenni: nem igazán tudom elfogadni azok részéről a negatív kritikát, akik saját blogjukon tíz olvasott könyvből hetet-nyolcat simán lehúznak, de azok filmváltozatait egyre-másra ajánlgatják az olvasás helyett.

A regényből két film is készült: 2008-ban Tomas Alfredson rendezésében forgattak svéd nyelvű filmet (ennek magyar címe Engedj be!), amely számos fesztiváldíjat söpört be és több más jelölés mellett 2010-ben BAFTA-díjra is jelölték a legjobb nem angol nyelvű film kategóriában, ezt követően pedig 2010-ben Let Me In címmel Matt Reves vitte vászonra. Ez utóbbi, angol nyelvű adaptáció szintén részesült néhány AEÁ-beli filmes elismerésben.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •