Napjainkra a vallásos rajongás, a prófétává való felkentség és a zsigeri elutasítás radikálisan elfogult értékelései között megtalálni látszik helyét a magyar bölcseletben és irodalomban. 1897. március 23-án született Eperjesen, evangélikus lelkészi családban. Miután édesapja 1898-ban magyar-német szakos tanári állást vállalt a pozsonyi Evangélikus Líceumban, ezért családja oda költözött. 1915-ben érettségizik, és diáktársaihoz hasonlóan nagy lelkesedéssel önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik. Tiszti iskolai kiképzése után 1916 és 1917 között az ukrán és orosz fronton harcol, kétszer megsebesül, majd idegösszeomlással utalják kórházba. 1919-ben családjával Budapestre költözik, mivel apja megtagadta a szlovák hűségesküt, így a családot kiutasítják Pozsonyból. 1919 és 1923 között a Pázmány Péter Tudományegyetem zeneelméleti előadásait látogatja, az orvostudományi karnak is alkalmi hallgatója volt. Tanulmányai végeztével újságíróként a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál (1923-1926) helyezkedik el. Ezt követően 1948-ig a Fővárosi Könyvtárban dolgozik. Huszonöt folyóiratban publikál tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. Latin és görög nyelvű művek mellett németül, franciául és angolul is olvas. 1929-ben feleségül veszi Angyal Ilonát, akitől 1936-ban válik el.
A második világháború alatt háromszor kap behívó parancsot, de ez nem gátolja meg abban, hogy Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Konfucius és Henoch műveiből fordítson. Első esszékötete, A láthatatlan történet 1943-ban jelenik meg. 1943-1944-ben megírja a Scientia Sacra c. nagyesszéjét, amely második írói korszakának megnyitását jelentette. A világháború utolsó évében bombatalálat éri a Hamvas házaspár lakását, a könyvtár és számos kézirat is megsemmisül. Az orosz megszállás alatti kiéleződő politikai légkör és a hatósági zaklatások ellenére élete egyik legtermékenyebb korszakát éli: Jacob Böhmét fordít, kommentál, megírja a Titkos jegyzőkönyv c. esszékötetét, elkészíti a Tabula smaragdina fordítását, kommentárját, befejezi aforisztikus formában összeállított esszékötetét, az Unicornist, melynek alcíme: Summa philosophiae normalis.
A háború utáni években az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel sorozatot szerkeszt. A füzetek célja, hogy minél szélesebb körű áttekintést adjon a 20. századi Európa szellemi helyzetéről. 1946-ban, Anthologia Humana – Ötezer év bölcsessége címmel szemelvénygyűjteményt állít össze. 1948-ban felfüggesztik könyvtári állásából és „b-listára”, a politikailag megbízhatatlanok belügyminisztériumi kategóriájába sorolják. A b-listás csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatja. Publikációs és szerkesztői jogától megfosztják. Közéleti eltiltásáig több mint 250 szöveget publikált, életművének nagyobb részét azonban a névtelenségben írt művei alkotják. Földműves igazolványának kiváltása után sógora szentendrei kertjében földműveléssel és gyümölcstermesztéssel foglalkozik. A Karnevált ebben az időszakban, Szentendrén írja meg. A mű az olvasók körében kézirat formájában terjedt harminc évig, nyomtatásban csak 1985-ben jelenhetett meg. 1951-től 1964-ig az Erőműberuházó Vállalat erőmű-építkezésein (Tiszapalkonya, Inota, Bokod) raktárosként, segédmunkásként, gondnokként dolgozik. Hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak teheti, kihúzott íróasztalfiókban és árokparton szanszkritból, görögből és héberből fordít; a jógáról, a Kabbaláról, a zenről, és a szufikról ír tanulmányt. 1959-1966 között megírja Patmosz c. háromkötetes esszégyűjteményét, életműve utolsó periódusának főművét. 1964-ben másodszor nyugdíjazzák. Munkái ugyan illegálisan, kézirat formájában terjedtek, az írást folytatja, és egyre népszerűbbé válik.
Érdeklődése rendkívül szerteágazó, a klasszika-filológiától a művészettörténeten át a keleti vallásokig és a szent nyelvekig -különösen a szanszkrit- érdekelte. Írásai nehezen kategorizálhatók, néha a filozófiához, máskor a kultúrtörténethez, megint máskor pedig a teológiai értekezésekhez közelítenek. Életművének meghatározó élménye az „univerzális orientáció és transzparens egzisztenicia”, azaz a hiteles lét és a moder világ közötti ellentmondás, a lét teljességének helyreállítását az evangéliumi kereszténység megvalósításától várta. A legkülönbözőbb írásokat mégis közös nevezőre hozza Hamvas gondolatvilágának origója, a tradíció, melyen ő elsősorban az őskori emberiség szellemi hagyományát érti. Az ősi tradíciót Hamvas a nagy szentkönyvek alapján rekonstruálta, ismét egybefogva ez által „az emberiség szétszakadt szálait”. Egységben próbált gondolkodni. Kiindulópontja, hogy minden Egy, a világ pedig ennek az Egynek számtalan vetülete. A létegység e tanát a nagy keleti hagyományok mellett az európai hagyomány képviselőinél is megtalálja, Eckhart mesternél, Jacob Böhménél, Cusanusnál, Baadernél, Szent Ágostonnál. Hamvas nem ismer el semmilyen korlátokat a gondolkodás során, így nem kerüli a nehezebben érthető ezoterikus tanításokat sem: sorra megvizsgálja őket, a leghomályosabb misztikus írásokat is, és kiszűri belőlük azt, ami a szakrális hagyomány hiteles és fontos megnyilatkozása, és ami ezáltal nagyban hozzájárulhat a világ tökéletesebb megismeréséhez.
1968. november 7-én agyvérzésben hal meg. Szentendrén helyezik örök nyugalomra. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kap. Emlékére a Hamvas Béla Asztaltársaság minden évben megemlékezést tart annak ellenére, hogy egyik írásában az efféle, róla szóló megemlékezésektől mindenkit eltiltott. Nézete e kérdésben ironikus: „Újabban a halottgyalázás különös módját eszelték ki. Az elhaltaknak, amikor már nem tudnak védekezni, szobrot állítanak, nevükre emlékbizottságokat hoznak létre, még bélyeget és érméket is készítenek, és utcát neveznek el róluk.”
Forrás:
www.szepi.hu
http://hamvasbela.org
www.terebess.hu
Wikipédia