Másik segítőtársa Kovács Jenő építőmérnök és szórványkutató volt, aki csapatával szintén az újságíró, író munkáját könnyítette. A szerző első határjárásának tapasztalatait, élményeit Külső magyarok – Utazás a végeken címmel gyűjtötte kötetbe, címe napjainkra sorozatcímmé vált. A Trianoni menyecske – Szórványlétünk a Kárpát-medencében című új kötet az előző folytatásnak tekinthető. A Kárpát-medencei szórványmagyarság építészeti, kulturális, történeti öröksége jelenlegi állapotának bemutatásán túl a szerző közös felelősségérzetünkre kíván hatni. A szerzőnek nem ez az első merész vállalása, a „legkülső magyarok” területein történő látogatásának eredményeiről, tapasztalatairól írt könyvéről nálunk is olvashattatok.
Margittai könyve súlyos olvasmány, minden egyes oldala önmagunkkal, magyar közösségünkkel szembesít, tettre késztet, felháborít, könnyet fakaszt, felelősségtudatra ébreszt, néha mosolyt csal lebiggyesztett ajkunkra, hogy némi derűvel haladjunk tovább a megrendítőbbnél megrendítőbb történetek, tragédiák sorozatán át.
A trianoni trauma feldolgozására számos kísérlet történt az elmúlt kilencven évben, az irodalom különösen kivette részét e feladatból. Margittai útikönyve az utolsó utáni percben látott napvilágot, abban a nyomasztó, lidérces pillanatban, amikor az orvos fejcsóválva állapítja meg, károsodás és az ebből fakadó szövődmények miatt a páciens végtagjainak gyógyulására nagy valószínűség szerint, isteni csoda nélkül, esély nem mutatkozik. A kilencven éve tartó kór ideje alatt számos csodadoktor kezelte a beteget, nem kevés esetben szándékosan téves diagnózist állítva fel. A hamisdoktorokról sem szabad elfeledkeznünk, akik kifejezetten a beteg halálát kívánták, kívánják, ehhez sem eszközben, sem módszerben nem válogattak, válogatnak. Se szeri, se száma a fogadatlan medikusoknak, ők drasztikus, radikális gyógymódjavaslataikkal sokat ártottak a szenvedőnek. Végül akadtak jó szándékú szakemberek is, áldozatos tevékenységüknek köszönhetően talán nem kell tőből lábat amputálni. Margittai Gábor kötetével ez utóbbiak táborát erősíti.
Könyve nem más, mint látlelete, kórképe a Kárpát-medencei magyar szórványlétnek. Sebészi precizitással járja körül a témákat, mindenre kiterjedő figyelme, életszerű képei egy percig nem hagyják lankadni az olvasó figyelmét. Utazásának első szakasza Dél-Isonzótól Becskerekig tart. Az első világháború magyar katonai veszteségeiről szóló két riportjában az olaszországi hadszíntereken elesett magyar hősi halottaknak állít emléket. Célja, felhívni a figyelmet arra, hogy a messzi földön rendezett és jeltelen sírokban nyugvó katonák ügye közügy legyen Magyarországon. Továbbbarangolva a déli végeken a maroknyi boszniai magyarság szívbemarkoló történetével ismerkedhetünk meg, bepillantást nyerve e soknemzetiségű régió társadalmának rendkívül bonyolult, sokszor az önazonosság részleges feladásával járó, kötelező alkuk esőerdőjébe. Felvidék déli peremvidékén járva a borsi reneszánszkastély, II. Rákóczi Ferenc szülőházának kálváriájáról és felújítási körülményeiről olvashatunk. A példa a kivételeket erősíti, hisz számos felvidéki udvarház, kúria, kastély végérvényesen az enyészet sorsára ítéltetett, a hagymakupolás pedig Romániához hasonlóan, hathatós állami segítséggel folyik.
A Mócvidéktől az Úz völgyéig haladva tovább egyre üvegesebbé vált a tekintetem. Addig is két kézzel markoltam a könyvet, tenyerem izzadt, nőttön-nőtt a feszültség bennem, mígnem az 1849-es januári nagyenyedi magyar mészárlás krónikáját olvasva, megsemmisülve, erőtlenül csuktam össze a könyvet. Már nem hasadtam tovább, képtelen voltam folytatni az olvasást. Másnap, remegve forgattam a lapokat, szívemnek kedves téma, a második világháború utolsó honvédő harcai kerültek terítékre. A témával jómagam is foglalkoztam, üdítő élmény volt kortárs történészek kutatási eredményeiről tájékozódni a témában. A dél-erdélyi szórványörökség megállíthatatlannak tűnő pusztulásáról készült riport további torok összeszorulást eredményezett. Az egykor virágzó magyar közösségek nyomát a romos templomok mellett csak a mócok teheneinek magyar nevei jelzik. Torockó, ahol még a románság is magyarul beszél, állhatatossága és sikertörténete mindezek ellenére optimizmusra adhat okot, még akkor is, ha elszigetelt, specifikus jelenségről beszélhetünk.
A mű két őrvidéki történettel zárul, azzal a régióval, amely talán a legkevésbé ismert elszakított területe a Magyar Királyságnak. A szerző felhívja rá a figyelmet, hogy legalább ugyanannyira érdemes idelátogatni, mint a keleti végekre, hisz a magyar kultúra itt is maradandó „kövületeket” hagyott az utókorra és minden visszásság ellenére reménykeltő, hogy az utóbbi időszakban, Őrvidéken jelentősen nőtt a magyar nyelv presztízse.
A rendkívül ízléses kiadvány a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, a bőséges fényképanyag pedig még színvonalasabbá teszi az amúgy is kiváló munkát, amely magas irodalmi értékkel is bír. A gondolatébresztő kötetnek ott a helye minden, a magyar kultúrát, történelmet, épített örökséget, népművészetet és egyáltalán a magyar szellemiséget kicsit is magáénak érző ember polcán. Külön érdeme a műnek, hogy nem ítélkezik, nem vádol, nem kesereg, hanem ösztönöz, buzdít, példákat sorakoztat fel, mentsük, ami még menthető. Kötelező darab!