Az iraki amerikai demokrácia

Írta : Rajiv Chandrasekaran
Eredeti cím : Imperial Life in the Emerald City
Eredeti kiadás : 2006
Magyar cím : Zöld Zóna
Fordította : Görgey Etelka
Kiadó : Könyvmolyképző Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2010
Terjedelme (oldalszám) : 372
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A Zöld Zóna egy fallal körülvett terület Bagdad belvárosában, a Tigris partján – Chandrasekaran kifejezésével élve ez maga a Tigris-parti Versailles. A falakon belül vert tábort a CPA (Coalition Provisional Authority, azaz a Koalíciós Átmeneti Hatóság), ez az a jobbára civilekből, de nem feltétlenül hozzáértőkből verbuvált csapat, amely a megszállás idején Irakot kormányozta – több-kevesebb sikerrel. Rajiv Chandrasekaran ezt a sikert, de leginkább annak hiányát tárja fel széles körű elismerést aratott könyvében, a Zöld Zónában.


A Zöld Zóna falain belül található Szaddám egykori palotája, itt állomásozott a CPA. A falakon belül mindig volt áram, volt diszkó, üszómedence és Burger King. A konyhán sokszor hónapokig nem szolgáltak fel egyebet, mint kolbászt, virslit, disznósültet, gabonapelyhet és teljes kiörlésű kenyeret, és teljesen mellőzték a humuszt, a pitát vagy a kebabot, noha a falakon belül dolgoztak irakiak is. Még a menü elkészítésénél sem voltak tekintettel az irakiakra, hogy az ország fontos ügyeiről ne beszéljünk… azaz éppen hogy beszéljünk! Ezt teszi Chandrasekaran is 360 oldalon át.

Nagy étvággyal vetettem bele magamat a könyvbe, nem tagadom, hogy ez a téma feletébb érdekel, és Kuliffay Hannának az amerikai külpolitikáról írt elemzéseit is havonta olvasom, így nagyrészt tisztában voltam azzal, miről ír Chandrasekaran. Nem csalódtam. A Zöld Zóna nem egy lineáris cselekményű könyv. A szerző fejezetenként sorra veszi azokat a területeket, amelyeken a leggyorsabb eredményeket és változásokat várták a CPA-tól az irakiak, az amerikaiak és a nagyvilág. Energiaszolgáltatás: Bagdadban a megszállást követően napi 12 órát nem volt áramszolgáltatás, amire Szaddám idején soha nem volt példa. Oktatás: a fejlesztésre szánt pénzeket amerikai egyetemek kapták, amelyekből az iraki társaikkal való kapcsolatépítést finanszírozták. Közbiztonság: miközben az amerikaiak egyre csak azt hangoztatták, hogy Irak napról napra biztonságosabb, a felkelők (az amerikai megszállást ellenzők) egyre nagyobb területet uraltak, a rajtaütések, öngyilkos merényletek és autókba rejtett pokolgépes robbantások száma pedig egyre csak nőtt. A dolgok odáig fajultak, hogy a Zöld Zóna legmagasabb épülete, a falakon belül égnek meredő ar-Rasíd Hotel is rakéta-támadás célpontjává vált. Politikai reform: az új alkotmányt gyakorlatilag egy siíta nagyajatollah fatvája hiúsította meg; a megszálló amerikaiak nem vették komolyan a kézzel papírra vetett vallásos rendelkezését, és úgy gondolták, majd csak találnak „valaki mást, aki majd ír egy másik fatvát.” A sort folytathatnánk.

A hiba szinte minden esetben a megszállók felfogásából eredt. Volt olyan is az Igazságügyi Minisztériumban, aki az irakiak puszta jelenléte miatt méltatlankodott, míg fel nem világosították, hogy „miattunk vagyunk itt”. Hibásan értelmezték a dolgokat, szinte soha nem annak adtak prioritást, aminek kellett volna. Miközben az utcán a káosz uralkodott, még a járdán is autók jártak és senki nem vett figyelembe semmilyen közúti jelzést, addig az új közlekedésrendészeti szabályzatot egy személyes sérülésekkel foglalkozó ügyvéd kapta, aki a Baltimore-ban alkalmazott szabályokat átírta az irakiaknak. A hal persze most is a fejénél büdösödött, és ezúttal is Washingtonban. A posztokat szinte kivétel nélkül ily módon osztogatták, az állásinterjúkon az döntött, hogy a jelentkező kire szavazott a legutóbbi választásokon, és mit gondol a Bush-kormányzat két vesszőparipájáról: az abortusz-törvényről és a halálbüntetésről. Az nem számított, hogy az illető nem ért ahhoz, amit éppen kiosztottak a számára Irakban. A lényeg az volt, hogy politikailag lojális emberek kerüljenek a posztokra, s a kormányhoz közeli cégek kapják a fontosabb megbízásokat.

Chandrasekaran könyvének erőssége az, hogy a fentiek ellenére nem ítélkezik nyíltan az amerikaiak felett. A sorok között olvasva ugyan felfedezhetjük a csípős bírálatot, az utolsó fejezetben és az epilógusban pedig nagyon lecsupaszítva tárja elénk a keserű igazságot, de a könyv folyamán a lehető legtárgyilagosabban közli a puszta információkat, a következtetés pedig ott lebeg a levegőben, az olvasóra bízva. Sehol nem mondja azt, hogy Szaddám idejében jobb volt (noha helyenként rávilágít olyan dolgokra is, amelyek a diktátor idejében jobban működtek), és nem arra fekteti a hangsúlyt, hogy mit kellett volna másképp tegyenek az amerikaiak – azt viszont több helyen is hangsúlyozza, amit a könyv mottójának is választott: “ […] elképzelhető, hogy Arábia különös világában az általad elvégzett munka nem is annyira jó, mint hiszed”.

A könyv Paul Greengrass filmrendezőt is megihlette: Zöld Zóna címmel remek konspirációs akciófilmet forgattak Matt Damon főszereplésével; a filmben egy amerikai katonatiszt jön rá arra, hogy a tömegpusztító fegyvereket hiába keresik Irakban, és hogy a téves utasítások mindig fentről és Washington felől érkeznek. A könyv magyarul a szegedi Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, a borítóra Matt Damon került, de ez ne tévesszen meg senkit: a könyv egyáltalán nem ugyanaz, mint a film. Chandrasekaran írása csupán megihlette Paul Greengrasst, de nem a könyv alapján forgatták a filmet.

Chandrasekaran jelenleg a Washington Post újságírója, szülei indiai bevándorlók, tanulni érkeztek az USA-ba, de megtetszett nekik Kalifornia, és letelepedtek. Rajiv a Stanfordon diplomázott, újságírói karrierjét is a The Stanford Dailynél kezdte, itt főszerkesztői pozicióig jutott. 1994 óta a Washington Postnál dolgozik, volt már a lap bagdadi, kairói és délkelet-ázsiai irodavezetője, majd az afganisztáni háborúban tudósítója.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •