A huszonhét éves Aron Ralston az a fajta kalandor, akivel a legtöbb közép-kelet-európai ember csak a tévé képernyőjén találkozott egy-egy érdekes hír kapcsán, a Discovery-n látta különböző extrém, túlélő-sorozatokban vagy – ami a leggyakoribb – valamilyen játékfilmben találkozott ilyen figurákkal, akikről azt hitte, hogy a valóságban csak annyi van belőlük, mint a fehér hollóból. De komolyan: hány olyan ember létezik a Földön, aki képes feladni mérnöki állását és szép jövővel kecsegtető karrierjét a világ egyik legnagyobb cégénél, az Intelnél, csak azért, hogy hobbijának, a kalandtúrázásnak éljen? Ha ezt Aron Ralston olvasná, kijavítana, és így tenné fel a kérdést: hány olyan ember létezik a Földön, aki képes a végsőkig elmenni azért, hogy az álmai valóra váljanak? Bizony, akad szép számmal – az egyikük maga Aron Ralston. A kalandokat, a túrákat, a hegymászásokat és ezeknek pillanatait maximálisan átélte, és tudta, hogy ez csak az övé, senki nem veheti el tőle, és senkivel nem is lesz képes megosztani. A könyv 103. oldalán erről így ír: „De azért megpróbáltam. Készítettem fényképeket, és képalbumaimat feltettem az internetre; de nem értem el célomat. Azért nem, mert a képeket kiragadtam az ’ott’-ból és az ’akkor’-ból, mindabból, amin én akkor és ott keresztülmentem. Annak, aki egy irodában vagy lakásban üldögél, egy téli napnyugta csupán egy kép. Számomra a kép az elkészítés élményét is jelentette.”
2003-ban a huszonhét éves Aron Ralston a síszezon végén, április utolsó napjaiban egy hosszú hétvégén Utah államba autózott, hogy bejárja a Kanyonvidék Nemzeti Parkot, ezen belül is a Patkó-kanyon Körzetet. Autóját a Nemzeti Park parkolójában hagyta, kerékpáron tekert egy ideig, majd gyalogosan folytatta a túrát. Egyedül indult útnak, a Kék John-kanyonban találkozott két lánnyal, akik később elváltak tőle, így egyedül volt, amikor egy helyen leszakadt egy sziklatömb, és a jobb kezét odaszorította a kanyon falához. Szombat délután volt, kevéssel három óra előtt, egy olyan helyen, ahol csak pár ember fordul meg, és ők is nagy eséllyel hétvégeken. A legnagyobb hibát azonban már korábban elkövette: nem hagyott senkinél részletes útitervet, nem mondta el senkinek, hogy merre túrázik, és legalább az autója szélvédőjére sem tűzött egy cetlit, amelyre ráírja, hogy merre ment. Legkorábban kedden reggel kellett a munkahelyén jelentkezzen, azaz addig senki nem hiányolhatta annyira, hogy átfogó keresést indítsanak. Előreláthatóan legalább három napig marad fogságban, és három napra egy liter vize maradt. A túlélésre két lehetősége maradt: valakik megtalálják és megmentik, vagy kiszabadítja a kezét a szikla és a kanyonfal szorításából.
Nem árulnék el nagy dolgot, ha megmondanám, végül hogyan szabadult meg Aron Ralston a kanyonból, hiszen akkoriban is tele voltak a lapok a szenzációnak számító esettel, és a közelmúltban is sokat cikkeztek mindenfelé a Danny Boyle rendezésében készített adaptáció kapcsán – de én mégsem árulok el ennél többet, és a linkekre is csak az kattintson, akit nem zavar egy kis spoiler és mégsem tudja a történet végét. A lényeg, hogy Aron hat nap után menekült, a saját lábán hagyta el a helyszínt és ma újra hegyet mászik, kanyonokat jár be és feltehetően síel is. A 127 óra az ő balesetének igaz története.
Az egészet egyes szám első személyben meséli el; azokat a fejezeteket, amelyekben a balesetről és az azt megelőző órák történéseiről beszél, jelen időben, a múltbéli visszaemlékezéseit, régi kalandjait pedig múlt időben írta. Ezek az elején egymást váltogatják, majd a könyv utolsó harmadára a két szál (a régi kalandok és a jelen eseményei) egymásba fonódnak. Ralston nem csak jó hegymászó és kalandtúrázó ember, hanem jó író is. A szöveg könnyed, olvasmányos; arra gondoltam, hogy feltehetően hozzáértő szerkesztő (vagy egy szellemíró) segítette a történet megírásában, de a különböző irodalmi utalások és idézetek azt sejtetik, hogy egy művelt, intelligens emberrel van dolgunk, aki valójában csak nagyon kevés helyen szorult egy irodalmi szerkesztő segítségére. A múltjából felidézett kalandok az elején roppant izgalmasak: a medvével való kalandja a Nagy Teton-hegységben az egyik legjobb, de hasonlóan izgalmas a kaktuszok közé való esés, a fuldoklás a Colorado-folyóban, a feje fölött elrobogó szikla egy hegymászás alkalmával, a társait és őt is elsodró lavina 2003 telén. Ezek a fejezetek azonban a könyv felénél lassan elveszítik a kezdeti lendületet, már nem tartják fent olyan szinten az olvasó érdeklődését, mint az elején, és ennek két okát fedeztem fel. Noha a kalandok tényleg a legkülönfélébbek voltak, szinte minden alkalommal ugyanaz történt: Aron merész, Aron öntörvényű, bajba kerül, de ép bőrrel megússza. Mindegyik történet hihető, és jól írja le őket, ezzel nincs is gond, de a negyedik és ötödik után már tudtam, hogy mi lesz az egyes fejezetek vége. A másik oka az volt, hogy engem sokkal jobban érdekelt a másik fele: az, hogy mi történik vele a kanyonban, pedig tudtam a befejezést, én emlékeztem az esetre a híradókból. Ennek ellenére végig bennem tudta tartani azt a szintű érdeklődést, amelynek hatására csak faltam és faltam a sorokat, reménykedve abban, hogy más lesz a befejezés, mint az, ami nyilvánvaló.
A könyv utolsó harmadában bekapcsolódnak a kinti, a kanyonba szorult Arontól független események is, és leírja a mentés előkészületeit. Jól számolt: kedden ugyan feltűnik a hiánya, de alapos keresésre csak szerdán készülnek fel a barátok és kollégák. Az a rész nagyon mellbevágó, amikor az olvasó rádöbben, hogy a keresők és a kanyonba szorult ember között minden értelemben milyen nagy a távolság: az elején fogalmuk sincs, hogy merre keressék.
A könyvet Aron 2004-ben írta, egy évvel a balesetet követően. Magyarul először 2006-ban jelent meg a Corbis Könyvkiadó gondozásában, A kanyon fogságában címmel, de a 2010-es filmadaptáció apropóján a Cartaphilus új köntösbe bújtatva ismét megjelentette. A könyvben megtaláljuk Aron eredeti fotóit is, valamint egy térképet a helyszínről és a könyvben emlegetett földrajzi helyek névjegyzékét. Az Aron története alapján készült filmet 6 Oscar-díjra jelölték. A film és a könyv párhuzamáról hamarosan mi is beszámolunk majd a Hollywood rovatban.