127 óra – papíron és vásznon

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Aron Ralston története nem kerülhetett volna jobb kezekbe Hollywoodban akkor sem, ha végül hozzávesszük, hogy az alkotás nem nyert egyetlen Oscar-díjat sem. Lehet, hogy nem is az a fontos. Danny Boyle korábban is bizonyította, hogy nagyszerűen ért a rendezéshez (Trainspotting, A part, Gettó milliomos), és legújabb produkciójával, a 127 órával sem okozott számomra csalódást. Ezzel persze nem vagyok egyedül, elég csak ránézni az imdb és a Rotten Tomatoes értékelésére. Elmondhatjuk, hogy szinte mindenkinek tetszett a film, legyen az hivatásos filmkritikus vagy az utca egyszerű embere.


Aron Ralston története nem hétköznapi, ennél semmitmondóbb „megtörtént eseteket” már vittek filmvászonra – valamilyen szinten várható volt, hogy a kanyonba szorult túrázó sztoriját is megfilmesítik. 2003-ban a huszonhét éves Aron Ralston a síszezon végén, április utolsó napjaiban egy hosszú hétvégén Utah államba autózott, hogy bejárja a Kanyonvidék Nemzeti Parkot, ezen belül is a Patkó-kanyon Körzetet. Autóját a Nemzeti Park parkolójában hagyta, kerékpáron tekert egy ideig, majd gyalogosan folytatta a túrát. Egyedül indult útnak, a Kék John-kanyonban találkozott két lánnyal, akik később elváltak tőle, így egyedül volt, amikor egy helyen leszakadt egy sziklatömb, és a jobb kezét odaszorította a kanyon falához. Szombat délután volt, kevéssel három óra előtt, egy olyan helyen, ahol csak pár ember fordul meg, és ők is nagy eséllyel hétvégeken. Egy liter vízzel és azzal a tudattal maradt, hogy a munkatársainak és a barátainak is legközelebb csak kedden reggel fog feltűnni a hiánya. Az életben maradáshoz két lehetősége maradt: kiszabadítja a kezét a szikla szorításából, vagy valamilyen csoda folytán valaki arra jár, és megmenti.

A könyv magyarul először 2006-ban jelent meg, de akkor nem aratott nagy sikert. Most, a filmadaptáció apropóján a Cartaphilus Könyvkiadó új köntösbe bújtatta, s az Oscar-díjra jelölt mozifilmnek köszönhetően nagyobb hírverést kapott. Aron a könyv közel kétharmadában felidézi korábbi kalandjait is, mesél arról, hogyan lett kalandtúrázó, mi vonzotta ehhez a sporthoz, miket élt át a balesetet megelőző években barátai és testvére társaságában. A kanyonbeli baleset a könyv közel felét, több mint egyharmadát teszi ki. Aron nagyon ügyesen elegyíti a két szálat, erről bővebben a korábban írt recenziónknál olvashatsz. Ebből az anyagból kellett Danny Boyle-nak 90 perces filmet gyúrnia.

[youtube width=”640″ height=”390″]http://www.youtube.com/watch?v=OlhLOWTnVoQ[/youtube]

Ha egy percre elfelejtem azt, hogy már láttam a filmet, és a szerény képességeim szerint megpróbálom elképzelni, hogy a könyv alapján milyen forgatókönyv mentén lehetne filmet forgatni, akkor több variáció is eszembe jut. Tulajdonképpen a gondolattal eljátszottam a könyv olvasásakor is, hiszen a filmet akkor még nem láttam, nem ismertem. Aztán a könyv elolvasása után megnéztem a filmet is, és rájöttem, hogy Danny Boyle verziója a legjobb, és nekem ez nem is jutott eszembe. A rendező ugyanis kihagyta a filmből Aron korábbi életét, nincs benne medvekaland, lavina, a Colorado-folyóban való fuldoklás – még visszaemlékezés formájában sem. A rendező a külső szálat is szinte teljesen kihagyta, nem látjuk, hogy a barátok, családtagok miként látnak hozzá a mentés előkészületeinek, hogyan szervezik meg, merre keresik az első órákban Aront. (A könyvben erről is van egy-két fejezet.) De akkor mi történik a filmben? Egy ember a főszereplője, aki beszorult egy darab kőtömb és egy sziklafal közé? Ez 90 percen keresztül nem unalmas?, kérdezhetnéd. Nem, válaszolom.

Pörgős képsorokkal dobja fel a kanyonba szorult Aron menekülési kísérleteit: van közöttük egy-két rövid flashback (hogyan indult otthonról, első emléke a Grand Canyon felett); a szomjúság közepette rátörő képzelgések a vízről, sörről, üdítőről – mindenről, ami folyik és a szomját csillapíthatná –; egy lezúduló záporról, ami feltölti a kanyont és vagy megfojtja, vagy megmenekíti; de a legjobb az, amikor önmagát szembesíti legnagyobb hibájával, miszerint senkinek nem mondta el, hogy hová megy, senkinél nem hagyott egy részletes leírást arról, hogy merre túrázik, így senki nem tudja, hogy merre keresse, amikor a kollégáknak feltűnik, hogy kedden reggel nem ment be dolgozni. Ezt egy reggeli rádiós stalk-show formájában adja elő: Aron a riporter szerepében kérdez, Aron a saját szerepében válaszol, miközben a háttérben a közönség nagyokat nevet a poénokon.

Aron a kanyonban videónaplót készített; erről a könyvben is ír, és a filmen is láthatjuk. Többször elbúcsúzott a családtól, a barátoktól, de elmondta azt is, hogy mivel próbálkozott azért, hogy kiszabadítsa a kezét a szikla szorításából. A filmet végül csak a nagyon közeli barátok és a családtagok nézték meg; a felvételt most egy bankszéf őrzi. A forgatás előtt azonban a rendező és a főszereplő (James Franco) megnézhette, hogy minél jobban átélhessék azt a szenvedést, amiben Aronnak öt nap alatt része volt. A filmben egyébként ugyanazt a kézi kamerát használták, ami Aronnál volt a baleset idején.

Danny Boyle alkotása hat jelölést kapott az Oscar-gálára, de végül egy díjat sem kapott. A filmet az összes filmfesztiválokon eddig hetven díjra jelölték, és hat szobrocskát kapott különböző kategóriákban. A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon a közönség állva tapsolta meg a mozifilmet, Aron Ralston pedig könnyekben tört ki.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •