Két lakókocsi – egy a nők, egy a férfiak számára – áll egy dél-kelet angliai mezőn. Színes kis társaság ideiglenes otthonául szolgálnak, akik epret szedni érkeztek a szigetországba, de ezen kívül szinte csak annyi a közös bennük, hogy egyazon cél vezérli őket: a csábító nyugati társadalom biztosította jobb munka- és megélhetési lehetőségek. Természetesen, életkoruk, származásuk, szocializációjuk és sok minden más következtében álmaik is igen különbözőek.
Ott van mindjárt az ukrán bányászfiú, Andrij, aki egy kelet-ukrajnai bányászvárosból érkezett és egy gyerekkori álmot hajszol: Sheffieldbe szeretne eljutni, megkeresni egy lányt, akinek csak nevét és telefonszámár ismeri, és akivel gyerekként egy bányász-testvérvárosi bulin ismerkedett meg (közelebbről is). Aztán Tomasz, a lengyel művészlélek, aki nem is annyira a munka kedvéért érkezett Angliába, ő sokkal inkább a zene iránti rajongását szeretné kiteljesíteni és világot látni egy kicsit. Az afrikai – Malawiból jött – Emanuel szinte még gyerek és rég nem látott nővérét keresi, akinek legutóbbi ismert címére cirkalmas leveleket írogat arról, hogy mi minden történik vele és barátaival. A negyedik férfit Vitalijnak hívják, a Dnyesztermelléki Köztársaság egyik határvárosában született, és a háborús övezet kellős közepén – miután családját és otthonát is elveszítette – hamar rádöbben a kommunizmus egyik atyjának általa nagyra tartott kijelentésének igazára: „…a becsületes munka csak az örök veszteseknek való. […] Aki az elithez akar csatlakozni, annak meg kell tanulnia mások munkaerejét kihasználni, és hagyni, hogy mások tegyék gazdaggá őt.” Ő ennek megfelelően „munkaközvetítőként” igyekszik előrelépni, néha igencsak kellemetlen perceket okozva társainak.
Aztán ott van még négy nő: a két lengyel és a két kínai. Jola – aki mellesleg Down-kóros gyerekét hagyta otthon Lengyelországban –, nemcsak pénzt szeretne keresni, hanem egy megfelelő férfit is, aki az ő Mirekjét végre elfogadná és szeretné – korábbi számos udvarlójával ellentétben. Ő a csoportvezető, keresetét és tekintélyét az eperföld gazdájával való „összefonódásával” egészíti ki. A másik lengyel lány Marta, Jola mélységesen vallásos unokahúga, aki gasztronómiai leleményességével kápráztatja el társait. A többiek által csak Egyes Számú Kínai Lányként emlegetett Szong Jing a dél-kínai Gunagdongból jött Angliába egy – külföldi diákoknak szóló és csekély tandíjat igénylő – főiskolán tanulni, miután a Pekingi Egyetemen való tanuláshoz szükséges tandíját öccsének megszületése – azaz pontosabban a kínai egygyermekes politika következményei – elsodorták. A Kettes Számú Kínai Lány Malajziából származik, szintén tanulási tervekkel érkezett a szigetországba, miután hazájában nem vették fel az orvosi egyetemre – apja szerint azért, mert a maláj bennszülött lakosok irigyek, hogy a kínaiak túl sikeresek országukban.
E színes kis társaság éppen eperszedéssel próbál egy kis pénzre szert tenni Leapish gazda eperföldjén, amikor megjelenik a táborban a szép, okos, de egyébként rettentően álmodozó és naiv, 19 éves ukrán lány, Irina Blazhko, egy kijevi egyetemi professzor és egy tanárnő egyetlen lánya, akinek Angliáról mindössze a Mr. Brown-féle nyelvkönyvekből van némi fogalma. A bonyodalom onnan indul, hogy az Irinát a munkaadójának „leszállító”, igencsak gengszterképű- és viselkedésű Vulk, szemet vet a csinos a lányra és amellett, hogy iránta érzett fizikai vonzalmát mihamarabb szeretné a gyakorlatban is tesztelni, jó pénzkereseti lehetőséget is lát a lányban, illetve annak ártatlanságában. Mivel Vulk nem éppen kifinomult udvarlási szokásairól híres – no meg a lány sem éppen ilyen pasiról és munkáról álmodik, és ennek megfelelően nem borul karjaiba –, jobb ötlet híján a férfi elrabolja Irinát.
A lányrablással csaknem egyidőben az eperszedő táborban is elszabadulnak az indulatok, Jola és Leapish gazda románca miatt, így a társaság szedi a sátorfáját és továbbáll, előbb közösen, majd ki-ki saját álmai nyomában vagy lehetőségei függvényében. Andrij – bármennyire is irritálja időnként a túlművelt, az általa csak burzsuly diáklánynak nevezett Irina stílusa – mégiscsak férfiúi kötelességének érzi, hogy megkeresse a lányt. Csatlakozik hozzájuk Kutya – csak így egyszerűen – és a kezdetét veszi a nagy kaland, ami nemcsak újabb munkalehetőségeket is jelent – az igencsak részletesen ecsetelt és kellőképpen kiábrándító csirkefarmos kitérő, vagy az eléggé reménytelennek tűnő halászkaland –, hanem örömteli viszontlátásokat – Emanuel és Malawiban megismert angliai barátja, vagy Andrij és Irina között – és lassan, akadozva kibontakozó, de annál hevesebb és őszintébb szerelmet is. Mindez 400 oldalon keresztül, humorral és kifinomult iróniával átszőve, egy olyan könnyed stílusban, hogy az olvasó szinte ott érzi magát az események forgatagában. Az írónő gondosan ügyel arra, hogy az olvasó egy pillanatig se unatkozzon, amikor már-már azt éreznénk, hogy elegünk van egy-egy helyszínből, vagy túlságosan is sok az adott jelenet, rögtön történik valami, ami továbbsodorja hőseinket egy újabb kaland felé.
Marina Lewycka úgy szórakoztat az Eperföldekben, hogy eközben egy kőkemény – de nagyon finom, ironikus stílusba ágyazott – társadalomkritikát is megfogalmaz mind a keleti blokkból – vagy akár még keletebbről – érkező bevándorlókkal/ munkavállalókkal, mind a nyugati – itt történetesen az angolok által megszemélyesített – „kulturált” őslakosokkal szemben. Ami hát egyáltalán nem meglepő, ha az írónő származását kezdjük firtatni: ukrán szülők gyermekeként született a németországi Kiel melletti menekülttáborban a II. világháborút követően, majd Angliában nőtt fel, jelenleg pedig Sheffieldben dolgozik egyetemi tanárként – egyszóval mindkét kultúrának jó ismerője.
A történet elbeszélési stílusa is némiképp rendhagyó, az egyik fő szál Irina szemén keresztül meséli az eseményeket – egyes szám első személyben –, a másik szál a többi szereplő – de elsősorban Andrij – szemszögéből – egyes szám harmadik személyben –, e kettőt pedig Emanuelnek nővéréhez írt levelei – amiből szintén fény derül néhány dologra – és a Kutya egyszerű, de jópofa gondolatai színesítik. Mindez együttvéve pedig egy pár órás garantáltan kellemes szórakozást ígér az olvasóknak – magyarul a Geopen Könyvkiadó jóvoltából. Személy szerint különösen ajánlom a könyvet azoknak a közép-kelet-európai honfitársaimnak, akik a szebb élet reményében – de konkrét elképzelések és megbízható munkalehetőség nélkül – nyugat-európai munkavállalást terveznek a közeljövőben. Biztosan lesz benne számukra egy-két elgondolkodtató motívum.