John Virapen 1943-ban született a harmadik világ egyik országában, Brit Guyanában. Négy éves orvosi egyetemet végzett Angliában, majd 1967-től különböző gyógyszeripari cégeknél dolgozott értékesítés, eladásösztönzés, termékbevezetés és klinikai vizsgálatok koordinálása területén. Ezt követően 1979-től a világ egyik legnagyobb gyógyszeripari cégének, az amerikai Eli Lillynek lett a munkatársa. Itt először négy skandináv országra kiterjedő termékmenedzser volt, majd a vállalat svédországi vezérigazgatójává nevezték ki. Az ő vezetése alatt a cég évi 700 000 dollárról 15 millió dollárra növelte forgalmát. 1988-ban a vállalat Puerto Rico-i vezérigazgatójává nevezték ki, majd 1989-ben elbocsátották a cégtől. 1990 után szintén a gyógyszeriparban dolgozott, különböző gyógyszeripari cégek tanácsadójaként, Latin-Amerikában, Közép-Amerikában és a karibi térségben. Jelenleg Németországban él harmadik feleségével és kisfiával.
Hogy miért tartottam fontosnak ezeket megemlíteni a szerzőről? Mert mindenképpen szerettem volna rávilágítani, hogy nem egy egyszerű gyógyszeripari alkalmazottról van szó, hanem egy olyan személyről, aki éveken keresztül vezető beosztásban dolgozott a világ egyik legnagyobb gyógyszeripari vállalatánál, olyan információkhoz volt hozzáférése, amik a legtitkosabb közé tartoztak a vállalaton belül, illetve – saját bevallása szerint is – olyan praktikákhoz folyamodott vezetőként, amelyek során a legutolsó szempont volt a betegek érdeke. És még egy mondatot arról, hogy miért van jelentősége Svédországnak ebben a történetben: Virapen szerint az gyógyszer-engedélyezéssel foglalkozó svéd szabályozó hatóság az egyik legszigorúbbnak számít – Svédországot különösen az elmegyógyászat terén tekintik vezetőnek –, amelyre az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszer-ellenőrzési Hivatala, akárcsak a brit szabályozó hatóság igencsak odafigyel. Így ha Svédországban sikerül engedélyeztetni egy gyógyszert vagy hatóanyagot, akkor – a nyilván sokkal nagyobb piacnak számító – USA-ban vagy Nagy-Britanniában már sokkal könnyebben megy.
A Melléhatás: halál című dokumentumregény egyfajta önéletrajz, amelyben a szerző gyerekkorától kezdve leírja életútját, különös hangsúlyt fektetve azonban gyógyszeripari tapasztalatainak részletezésére. A könyv azonban nyilván nem ettől érdekes, hanem a leleplező információk miatt, amelyeket John Virapen a gyógyszeripar működésével kapcsolatosan tár az olvasók elé, amelyek közül nem egy valóban sokkolónak hat és elgondolkodtat. Nehéz lenne ezekre mind kitérni, így inkább csak néhányat villantanék fel belőlük, mintegy szemelgetésként:
1. Virapen szerint a gyógyszeripar rengeteg pénzt költ arra, hogy a gyakorló orvosokat rávegye termékeik felírására. Itt a beteg és az orvos közötti bizalomra alapoznak, hiszen egy orvosa iránt bizalommal viseltető beteg feltehetően nem fogja megkérdőjelezni a javasolt gyógyszert. Egy lefizetett orvos pedig feltehetően azt a gyógyszert fogja felírni betegének, amire az őt pénzelő gyógyszergyár megkérte. Jó kis marketingfogás, nem?
2. A véleményvezéreket – elismert kutatókat és orvosokat – drága utazásokkal, ajándékokkal vagy akár pénzzel vesztegetik meg, hogy szakmai fórumokon – beleértve a neves tudományos szaklapokat is –, pozitívan vélekedjenek adott gyógyszerekről, ezzel befolyásolva az ő szavukra adó egyszerű orvosokat. Virapen saját bevallása szerint számos ilyen utaztatásban és megvesztegetésben részt vett.
3. A gyógyszeripar kitalál betegségeket és horribilis összegeket költ marketingkampányokra, hogy a szóban forgó betegségekre általuk ajánlott gyógyszerek forgalmát növelje. Ennek kapcsán – Virapen könyvétől függetlenül – óhatatlanul is a ma már lerágott csontnak számító, de egy-két éve a közvéleményt igencsak foglalkoztató H1N1 influenzavírus okozta „járvány” és az erre forgalmazott oltások körüli érvek és ellenérvek jutnak eszembe.
4. Az újonnan forgalomba kerülő gyógyszereket többnyire rövid ideig tesztelik és többnyire igen kisszámú tesztalanyon, így forgalomba hozásuk után nem lehet tudni, hogy milyen hatásaik lesznek a készítményt hosszú távon használó körében, illetve olyan célcsoportok (pl. gyerekek, öregek) körében, amelyek egyáltalán nem vettek részt a tesztelésben.
5. A gyógyszeripar egyre nagyobb figyelmet fordít a gyerekekre, egyre több olyan betegséget – vagy általa betegségnek nevezett tünetet – próbál kezelni gyógyszerekkel, ami valójában nemhogy nem igényelne gyógyszeres kezelést, hanem betegségnek sem kellene tekinteni.
6. A gyógyszerek jelentős részét javallaton túl forgalmazzák, azaz engedélyeztetik ugyan egy bizonyos betegség kezelésére, viszont a gyógyszert az engedélyezetten kívüli betegségekre is felírják, nemegyszer valamelyik mellékhatásuknak köszönhetően. Virapen szerint olyan gyógyszerek is vannak, amelyek javallaton kívüli értékesítése forgalmuk 90%-át is kiteszik.
Kétségkívül a könyv legérdekesebb részei azok a fejezetek, amikor egy-egy hatóanyag vagy gyógyszer megszületésének a folyamatába enged betekintést, kezdve a laboratóriumi előállítástól, folytatva a teszteléssel és az engedélyeztetési eljárással, az ártárgyalásokkal, a mellékhatásokkal – vagy azok eltitkolásával –, bezárva azzal a marketingkampánnyal, amik révén a betegeket meggyőzik ezek hasznosságáról és szükségességéről. Illetve, még ezen is túllépve, a mellékhatásoktól szenvedő betegek – esetleg hozzátartozóik – által indított perekkel, amelyek nagyrésze peren kívüli megegyezéssel zárul egyetlen okból: a bíróság az egyetlen hely, ahol a gyógyszeripar arra kényszerül, hogy információit feltárja.
Nyilvánvaló, hogy mint minden ilyen jellegű dokumentumregényt, John Virapen könyvét is fenntartásokkal kell kezelni. Laikusként ugyan az ember könnyen elfogadja az adott témában jártas személyek állításait és véleményét, és ez a Mellékhatás: halál című könyv esetében is megtehető lenne, viszont a másik oldal – jelen esetben elsősorban a gyógyszeripar – álláspontjának ismerete nélkül nem volna korrekt. Ahhoz pedig, hogy egy saját véleményt alkothasson az olvasó, mindenképpen tájékozódni kellene, újabb és újabb könyveket, cikkeket, tanulmányokat elolvasni a témában. Én erre nem vállalkozom, azt azonban mindenképpen tudom ajánlani a könyvet olvasóknak és a téma iránt érdeklődőknek, hogy ássák be magukat a dolgok mélyére – talán kezdetnek a könyv jegyzetei között szereplő számos hivatkozás megvizsgálása is megteszi – és próbálják a másik oldal álláspontját is megismerni.
Én csak néhány dolgot ellenőriztem, kíváncsiságból: John Virapen több – jobbára pszichológiai/pszichiátriai problémákra alkalmazott – gyógyszer vagy hatóanyag esetében írt komoly mellékhatásokról, amelyeket kezdetben titkoltak a gyógyszergyárak, majd az ellenük indított perek következtében kénytelenek voltak egy idő után a gyógyszer-tájékoztatókon is feltüntetni. Szóba került az ízületi gyulladás ellen forgalomba hozott benoxaprofen nevű hatóanyag, vagy a szintén ízületi problémákat kezelő Vioxx, amelyet azóta kivonták forgalomból. Aztán ott van az Eli Lilly gyógyszergyár egyik sikertörténete, a Prozac, vagy a gyerekek számára is engedélyezett, de rajtuk csak igen rövid ideig tesztelt Strattera nevű gyógyszer. Végezetül megemlíteném a Zyprexa nevű gyógyszert, amely az Eli Lilly új sikertörténetének látszik. Annyit tettem csupán, hogy utánanéztem néhány gyógyszernek a felsoroltak közül: a Magyarországon és Romániában is forgalmazott Prozac használati utasítását itt lehet elérni, a szintén mindkét országban forgalmazott Strattera használati utasítását itt, a Zyprexa használati utasítását pedig itt. A könyvvel együtt igencsak elképesztő lehet ezeket olvasni, de az általuk kezelni kívánt betegségeket és a lehetséges mellékhatásokat összehasonlítva a tájékoztatók önmagukban is szolgálhatnak némi érdekességgel. Számomra elsősorban az tűnt fel, hogy a legsúlyosabbnak tűnő mellékhatások gyakoriságát „sajnos” nem tudja meghatározni a gyártó – ugye milyen érdekes? –, míg az enyhébb mellékhatások esetében fel van tüntetve, hogy a betegek kb. 1–10‰-ét vagy akár 1–10%-át érintheti.
Nos, jóllehet csak John Virapen véleményével ismerkedhettem meg az Art Nouveau Kiadó által kiadott könyv alapján, a másik oldal – a gyógyszeripar képviselőinek – álláspontjával nem, hajlok arra, hogy a szerző által megfogalmazott tanácsot tolmácsoljam az olvasóknak, mint amit érdemes megfogadni minden egyes gyógyszer használata előtt: kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!… Arról, hogy ő maga szedné-e az adott gyógyszert, esetleg nyugodt lelkiismerettel felírná-e saját gyermekének?