Az önéletrajzi ihletésű regény maga a tömör szépirodalom, amely komoly odafigyelést igényel az olvasó részéről. A szerző ugyan regényként beszél művéről, pár fejezet elolvasását követően azonban úgy éreztem, novelláskötettel van dolgom, hisz a terjedelmesnek semmiképp sem mondható fejezetek külön-külön, önállóan is megállnák a helyüket.
Az író ugyan tartja magát az időbeliséghez, ennek ellenére folyamatosan az volt az érzésem, hogy itt mindenről szó van, csak összefüggő, keretbe zárt történetről nem. A szavakkal, a nyelvvel rendkívül magabiztosan bánó Rakusa emlékei olykor költőien, máskor mély értelmű, filozofikus gondolatfüzérekbe ágyazva peregnek lelki szemeink előtt, ízletes csemege sorait olvasni. Az egész könyvből megfoghatatlan szomorúság árad, egy kislány szomorúsága, akit szülei keresztül-kasul hurcoltak Európán, hogy végül felnőtt fejjel kénytelen legyen megállapítani, nincs ahová hazamennie. A második világháború utáni Európa, a berendezkedő kommunizmus, a világtörténelmi események ugyan rendszeresen felbukkannak a történetekben, ám mindezek csupán tájékozódási pontok, hogy kellőképpen el tudjunk igazodni a kis Rakusa kinyíló lelkivilágának labirintusaiban.
„Tulajdonképpen egyfolytában csomagoltunk. Ott hevertek a bőröndjeink az ágy alatt, a szekrény tetején, a szűk folyosón. A bőröndjeink. Vászonból, sötétbarna kartonból, kopott disznóbőrből. Szíjakkal kötöztük át őket, mert súlyosak voltak, tele voltak tömve mindig, és sok viszontagságot kellett kiállniuk. Ha anyám belehajolt valamelyik bőrönd mélységes torkába, akkor már tudtam, hogy eljött az idő. Ahogy elsüllyesztett és gépiesen kisimított egy-egy ruhadarabot, egyre inkább elsiklott, egyre inkább valami megfoghatatlan máshollá változott a jelen, többé már nem volt itt az itt. Ott álltam mellette, és úgyszólván saját magam mellett. A legfurcsább az volt, hogy milyen hamar elvalótlanodott a bőrönd körül minden: az ágy, amelyen hevert, a falak, az imént még meghitt szoba.”
Ahogy a fenti idézetből is kiviláglik, az egész mű a folyamatos utazásról, csomagolásról és az új otthonhoz, az új környezethez való alkalmazkodásról szól. Az állandó költözködés, az egyik országból a másikba való szakadás minden lélekromboló következménye ellenére pozitívumokat is hozott Rakusa életében. Gyerekkorának színhelyein több nyelvet elsajátított, magába szívta az őket befogadó ország kultúráját, szokásait, apró, hétköznapi csodáit, amelyekre mindig szívesen emlékszik vissza. Magyarországról különös szeretettel beszél, megindítóan beszél a magyar népmesékről, az Alföldről, a Dunáról, a budai sétákról: „Akaratlanul is magyarul szólítottam meg az állatokat meg a kisgyerekeket. Könnyebb volt magyarul kifejeznem a gyöngédségemet.” A szerző ugyan németül írja könyveit, a magyart viszont anyanyelvének tekinti.
A költözések sora lehetetlenné tette Rakusa számára, hogy stabil barátságokat kössön, így a művészetekbe, elsősorban az irodalomba és a zenébe menekül. Dosztojevszkij különösen nagy hatással volt rá, egy egész fejezetet szentel a nagy orosz realistának. Az olvasás által fokozatosan ismeri meg magát, új, párhuzamos világokat fedez fel. A tárgyak végigkísérik minden útján, különös kapcsolat fűzi őt a bőröndökhöz, amelyek az állandóságot, a változatlanságot képviselik. Tanúi lehetünk egy kislány hányatott élete minden rezdülésének, útkeresésének, öntudatra ébredésének, a nemi vágy, a bűn felfedezésének, a hit és a bűntudat mezsgyéjén való egyensúlyozásának. A könyv egy önmagát kereső, a múltat folyton értelmező és újraértelmező ember élettörténete. Lassú, néha kissé vontatott, mély értelmű olvasmány. Sodró folyású, az óceánba tartó folyam helyett egy csendes, rezzenéstelen tengerszemhez hasonlítható. Tükre sima, ám a mélyben különös történések zajlanak.