Magyar írók a moziban

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A XIX. század végének nagy találmánya, a film hamar meghódította a millenium lázában égő Budapestet, majd egész Magyarországot. Az új csoda jövőjéről megoszlottak a vélemények. Jókai Mór például azt jósolta, hogy az emberek meg fogják unni (hát, nem lett igaza), Krúdy Gyula viszont lelkesedett érte.


Az első, mulatókban és falusi kocsmákban vetített csinálmányok után lassan értékesebb, tartalmasabb produktumok születtek. Serdülő filmgyártásunk igyekezett követni a külföldi mintákat, és szinte a kezdetektől inspirálódott az irodalomból. Regények, elbeszélések, versek, drámák tömegét filmesítették meg. Kolozsváron készítették el például Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versének adaptációját, de Katona József Bánk bánját, illetve számos népszínművet is megfilmesítettek. Budapesten olyan klasszikusok születtek, mint a Szent Péter esernyője, az Arany ember, a János vitéz. Ezek az ős-kópiák sajnos szinte mind megsemmisültek.

A némafilm korszakában jelentős és tartós filmművészet nem bontakozott ki hazánkban, közvetett úton mégis hozzájárultunk a fejlődéshez. Mi adtuk Amerikának és Angliának Kertész Mihályt és Korda Sándort és sok más további rendezőt, szövegírót, operatőrt.

Az első magyar hangosfilm, A kék bálvány (Lázár Lajos rendezésében, 1931) megbukott. A Hyppolit, a lakáj (Székely István rendezésében Zágon István komédiájából, 1931) viszont már telt házas produkció volt.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=_nSaT4pt68A[/youtube]

Filmművészet és irodalom viszonya korántsem volt napsugarasnak nevezhető. Móricz Zsigmond például joggal dohogott a Légy jó mindhalálig átalakítása miatt. Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival regényének moziverziója sem járt jobban. Mind a móriczi, mind a mikszáthi társadalomkritika a megrendelők szája íze és az üzlet követelése szerinti értéktelen giccsé degradálódott. De van az éremnek másik oldala is: az 1945 előtti esztendők kiváló opusai közül több irodalmi előzményekhez kapcsolódik. Ilyen Szőts István Emberek a havasonja (1942), mely Nyírő József-motívumokból építkezik, vagy a Kodolányi János drámájából készített Földindulás (Cserépy Arzén). Kiemelkedő, mítoszt teremtő műalkotás ebből az időből a Halálos tavasz (Kalmár László, 1939), Zilahy Lajos regényének megfilmesítése.

A második világháború után állami kézbe került a magyar mozgófilmgyártás. Az 1948-ban készült Talpalatnyi föld (Bán Frigyes rendezésében, Szabó Pál regényéből) még izzik a szenvedélytől, hiteles képe a társadalomnak. Ám a magyar film lassan egyre többet veszített művészi erejéből: a meghatározott politikai célok és szempontok, a didaktikus-manipuláló mondanivaló elszürkítette a formát. Az irodalmi adaptációk üzenete is áldozatul esett a szovjet filmgyártás diktálta tendenciáknak: a Ludas Matyi (Nádasdy Kálmán-Ranódy László, 1949) filmben érvényesül ugyan a népmesei hős igazsága, de végletesen leegyszerűsödik a művészi forma. Az Úri muri (Bán Frigyes, 1949) illetve a Rokonok (Máriássy Félix, 1954) tisztességes illusztráció, ám túlságosan didaktikus. A Különös házasság szintén. Kivételt egy fiatalosan viháncoló, elementáris humorral átitatott komédia, a Liliomfi képezett, a pályakezdő Makk Károly rendezése Szigligeti Ede drámájából (1954). Ugyancsak kilóg a sorból, az átlagnál magasabb szintű művésziességével az 1955-ös Budapesti tavasz is (Karinthy Ferenc regényéből rendezte Máriássy Félix).

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=yahf1VHTfHo[/youtube]

A politikai nyomás enyhülésével az 1950-es években szabadabban lélegezhetett a magyar filmgyártás is. Két kiemelkedő alkotás ebből az időből a Sarkadi Imre műből készített Körhinta (1955) és Móra Ferenc kisregényének adaptációja, a Hannibál tanár úr (1956). Mindkettőt  a magyar filmgyártás kivételes érzékenységű és vizuális fantáziájú nagy alakja, Fábri Zoltán rendezte. Két további eredmény ebből a periódusból: a Szakadék (Ranódy László filmje Darvas József művéből, 1956) és a Hunyady Sándor írásából Fehér László rendezésében készült Bakaruhában (1957).

A Kádár-diktatúra és az ’56-os forradalom utáni visszarendeződés megtörte a pezsgő kulturális életet. Az ekkor született tartalmasabb filmek túlnyomó többsége irodalmi átültetés. Néhány ezek közül: az Édes Anna (1958), Fábri Zoltán Kosztolányi-víziója; a Ház a sziklák alatt (1958), amely Makk Károly rendezése Tatay Sándor írásából; a Légy jó mindhalálig (1966) és a Pacsirta (1963), mindkettő Ranódy László parafrázisa Móricz, illetve Kosztolányi regényéből; az Angyalok földje (1962), Révész György tisztelgése Kassák Lajos előtt; illetve az Oldás és kötés (1963), Jancsó Miklós – Lengyel József műve.

A hatvanas években kibontakozott fellendülés a magyar filmet az európai avantgárd élvonalába emelte. Az előretörésben fontos szerepet játszott az irodalom. De ezek a filmek nem a regények másolatai, hanem alkotói újraértelmezések, rendezői meditációk. Olyan témákról szólnak, amelyekről azelőtt nem volt szabad beszélni, olyan képi metaforákkal, amelyek teljesen új látásmódot hoztak. Ilyen a Húsz óra Fábri Zoltán rendezésében Sánta Ferenc riportregényéből vagy a Hideg napok, amely Cseres Tibor regényéből készült Kovács András rendezésében.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=rTlclGZNF1g[/youtube]

A legérettebb és legösszetettebb alkotás a kinematográfia és a literatúra modern kori kölcsönhatásainak történetében a Szerelem (1971). A Makk Károly rendezte film két műből: Déry Tibor Szerelem és Két asszony című alkotásaiból készült, és egyesíti magában a remek vizuális megjelenítést, a kitűnő rendezést és a zseniális színészi játékot. Gaál István a Magasiskolával (1970), Mészöly Miklós prózájának ihletett tolmácsolásával más utat követett, de szintén a kor kiemelkedő filmjét alkotta meg. Ugyancsak említésre méltó filmek: Angi Vera (1978, Gábor Pál – Vészi Endre); A ménesgazda (1978, Kovács András – Gáll István); Egymásra nézve (1982, Makk Károly – Galgóczi Erzsébet). Huszárik Zoltán Szindbádjában (1971) egy egész írói világ kel életre, a Krúdy-élmény alaphangulata, egy életérzés tükre. Esztétizáló jellegű, mívesen cizellált darab a Makk Károly rendezte Egy erkölcsös éjszaka (1977), illetve a Bódy Gábor rendezte Psyché (1979, Weöres Sándor művéből). Dömölky János értelmiségi környezetben játszódó finom pszichológiai analízise a Hajnali háztetők (1989, Ottlik Géza regényéből).

Nem tartoznak a főáramlatba, de említésre méltók a populáris-szórakoztató műfaj sikerei: A kőszívű ember fiai (1965), Egy magyar nábob (1966), Kárpáthy Zoltán (1966), Fekete gyémántok (1976), Egri csillagok (1968), A beszélő köntös (1968), Lila ákác (1972).

A televízió képernyőjén is megjelent néhány maradandó alkotás: nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nagyszerű Zsurzs Éva-féle feldolgozásokat (A fekete város 1971-ből Mikszáth Kálmán regényéből, illetve az Abigél, Szabó Magda alkotásából 1978-ból).

A külföldi klasszikusok feldolgozása is hozott néhány grandiózus eredményt: Szabó István Mephistója (1981) Klauss Mann  művéből vagy a Szász János rendezte Woyzeck (1995 – Georg Büchner írása).

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=nSY7rxr0n04[/youtube]

Az utóbbi esztendők krónikájában fontos helyet foglalnak el Bereményi Géza rendezései, Esterházy Péter filmkísérletei, Szász János torokszorító Csáth Géza-olvasata, a Witman fiúk (1997), Mészöly Miklós Filmjének mozgóképi átültetése (Surányi András jóvoltából), a Jadviga párnája (Deák Krisztina – Závada Pál szövetkezése), Gothár Péter víziói (főleg A részleg). A legszuggesztívebb felfedezéssel Tarr Béla szolgált a kelet-európai szétesés freskójának megkomponálásával (Sátántangó, Werkmeister harmóniák Krasznahorkai László regényeiből).

 


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •