Eddie Spinola egy New York-i kiadónak dolgozik, különböző szövegeket ír, könyvek szerkesztését végzi. Egy délután véletlenül összefut az ex-sógorával, aki egy csodaszert kínál neki. Nem fűz különösebb magyarázatot ahhoz a tablettához, amit odaad Eddienek, csak azt mondja neki, hogy vegye be, és meglátja: csodákra képes. Eddie előbb vonakodik, de aztán úgy dönt, hogy egy próbát megér, és lenyeli a pirulát. A jelöletlen, fehér tabletta nagyon rövid idő alatt megteszi a hatását: Eddie soha nem látott rendet teremt a lakásában, még aznap éjszaka gyakorlatilag befejezi a könyvet, amin dolgozott és egy sor új, jövedelmező ötletet vet papírra a kiadója számára. Rájön, hogy a szernek hihetetlen hatása van az emberi agyra: képes lesz tőle egy óra alatt kiolvasni egy regényt, egy éjszaka alatt megtanulni egy nyelvet, pár nap alatt a Wall Street zsenijévé válni. Naná, hogy Eddie repetát szeretne.
A következő találkozót már az ex-sógor lakására beszélik meg; Eddie éppen elszalad reggeliért a konkrét üzletkötés előtt, de mire visszaér a lakásra, a pasast egy golyó ütötte lyukkal a homlokán találja. Eddie még átkutatja a lakást, mielőtt a rendőröket értesítené, és a mennyezeti kazetta mögé rejtve egy jegyzetfüzetre meg ipari mennyiségű tablettára bukkan. Ezt persze nem vallja be a rendőröknek. Pedig ha tudná, hogy ezzel mit szabadít a saját nyakára, talán még a bilincsbe is önként beledugná a csuklóit. A szer beváltja a hozzá fűzött reményeket, Eddie hamarosan a Wall Street leghíresebb kereskedőjévé válik, órák alatt dollármilliókat kaszál az új tudásával – ám jelentkeznek a mellékhatások is. Emlékezetkihagyások, szédülés, fejfájás, és az orosz maffia. Amikor megállna, már túl meredek a lejtő. De hát ez így szokott lenni minden droggal, nem?
Alan Glynn 2001-es regénye, a The Dark Fields 2011-ben angol nyelven is újra megjelent, ezúttal Limitless cím alatt, hogy minél inkább passzoljon a Bradley Cooper főszereplésével készült adaptációhoz. A magyar fordítás az új, 2011-es kiadást követően jelent meg. Alan Glynn a mondanivalót elég alaposan elrejtette, és a háttérbe szorította. Pedig ott van mindvégig, csak nem engedi a felszínre törni. Helyette egy Tőzsdecápák-típusú sztori kerekedik az egészből. Pedig a Csúcshatás nem erről kellene szóljon.
Eddie Spinola történetét egyes szám első személyben meséli el az ír szerző; a befejezésnél megértettem, hogy miért választotta az elbeszélésnek ezt a módját Alan Glynn, de az nem fért a fejembe, hogy korábban miért nem engedett engem, az olvasót közelebb Eddiehez. Az unalomig puffogtatott frázis, miszerint a kevesebb több lett volna itt is igaz, bár én inkább hajlok arra, hogy ezt a mennyiséget másképp kellett volna. Először is: túl sok jut a Wall Streetből, számomra unalmas volt az a rész, amikor a pénzügyi világban tett hullámvasútszerű utazását részletezte. Ehhez képest Eddie valós érzelmeiből keveset kaptunk. Másodszor: Eddie valami olyan változáson megy át, amely valamelyest hasonlítható Charlie esetéhez a Virágot Algernonnak c. regényből. Mindkét esetben egyes szám első személyben meséli el a történetet a főszereplő, de Eddienél az olvasó nem érzékelheti azt a változást, amit a szer okoz a fejében. Szinte csak kívülről látjuk az egészet, s csupán a következményeknek vagyunk a szemtanúi. Végül pedig azt is nehezményeztem, hogy az olyan mellékszálak, mint a magánnyomozó vagy az orosz maffiózó a parlagon maradtak – pedig mindkét irányból lehetett volna némi plusz izgalmat belopni a történetbe.