Jonathan Stroud: A Szamarkandi Amulett

Írta : Jonathan Stroud
Eredeti cím : The Amulet of Samarkand
Eredeti kiadás : 2003
Magyar cím : A Szamarkandi Amulett
Fordította : Tóth Tamás Boldizsár
Kiadó : Animus Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 470
99
Vidd hírét!
 
 

A történet az angol fővárosban játszódik: egy párhuzamos, varázslók által uralt és irányított Londonban. Ez a varázs-világ azonban merően eltér az eddig ismertektől, hisz habár ezek a varázslók az egész világot uralják, van  egy apró piszkos kis titkuk, melyről nem szeretnék, hogy a köznép tudomást szerezzen, mégpedig az, hogy valójában nekik önmagában semmilyen varázserejük nincs, mindaz amit elérnek, a Másik Világ különféle démonjainak köszönhető, lévén, hogy ők azok akik elvégzik a „piszkos munkát”.

Ilyen Másik Világbeli démon, pontosabban dzsinn a trilógia címadója, Bartimaeus, akit a 12 éves varázslótanonc, Nathaniel idéz meg és állít szolgálatába, parancsba adva, hogy lopja el ellensége – a gátlástalan miniszter, Simon Lovelace – legféltettebb kincsét.

A történések felét Bartimaeus szemével látjuk: egyes szám első személyben meséli el kalandjait, megpróbáltatásait egyfajta szimpatikus iróniával és társadalomkritikával megfűszerezve. Elbészélését még gazdagabbá, élvezhetőbbé teszik az elmés-humoros  lábjegyzetek – melyekről egyébként először azt hittem, hogy majd zavaróak lesznek, mivel elvonják a figyelmet arról, amit épp olvasok, kizökkentenek a regény világából, de kellemesen csalódnom kellett: tulajdonképpen a lábjegyzetek a regény legszórakoztatóbb, legviccesebb részei.

A történet másik fele Nathaniel történetét meséli el: hogyan adták (pontosabban adták el) szülei öt éves korában varázslóinasnak a szigorú, nemtörődom, pökhendi és középszerű varázsló-miniszter, Mr. Underwood mellé; hogyan alázta porig tíz évesen a hataloméhes és kegyetlen Simon Lovelace és hogyan esküdött és állt bosszút végül a csavaros eszű és pimasz dzsinn segítségével. Számomra sokkal egyszerűbb volt Bartimaeus-szal, az örökifjú, leleményes és meglepően erős dzsinnel azonosulni, aki remek humorral rendelkezik és így éles ellentéte a magába forduló, nagyon okos, de elég sértődékeny, mindentudó Nathanielnek.

A regény történetvezetése nem túlságosan bonyolult, de elég fordulatot, illetve csavart tartalmaz ahhoz, hogy lekösse az olvasót. A történet in medias res kezdődik – Bartimaeus megidézésével és az amulet ellopásával – így az olvasó csak később, lassacskán avatódik be az előzményekbe; e technikának köszönhetően a történet tele van izgalommal és feszültséggel. Az író kerüli a túlburjánzó háttérinformáció tálalást – hisz az vontatottá tenné a régényt, inkább a párbeszédekre, illetve a lábjegyzetekre téve a hangsúlyt az egyszerű leírások helyett.

És végül, hogy kiknek ajánlanám a könyvet? Szívből ajánlom olyan gyerekeknek, akik szeretnek nevetni, akiket érdekelnek a kalandok és olyan felnőtteknek, akik még gyerekké válva képesek hinni egy illúzióban, hisz ahogy a borítón szereplő ajánlás mondja, a kötet „nagyobb gyerekeknek és nagyobbra már nem növő felnőtteknek” szól. A gyermekek számára a regény izgalmas olvasmány: egy ifjú és engedetlen, nem épp makula nélküli varázslótanonc, valamint egy ötezer éves dzsinn kényszerűen közös kalandjairól szól. A felnőttek pedig, ha épp ehhez van kedvük, akár Swift kései utódaként is tekinthetnek az íróra, meséjére pedig mint az angol politikai és társadalmi élet szatirikus kritikájára.

 


Vidd hírét!