Ezen a napon született Rózsás János

Vidd hírét!
  •  
  •  

Rózsás János 1926. augusztus 6-án született Budapesten egyszerű munkáscsaládban. Nyolc éves korában a család Nagykanizsára költözött. Iskoláit 14 éves korában – nyolc általános elvégzése után – abbahagyta, mivel részt kellett vennie a családfenntartásban.  1940-től segédtisztviselőként, jegyzőségi írnokként, majd főmérnöki titkárként dolgozott. 1944-ben frontszolgálatra mozgósították, mint leventét. Decemberben a Vörös Hadsereg letartóztatta azzal a váddal, hogy magyar leventeként önként harcolt a Szovjetunió ellen. Egy rendkívül gyors eljárást és bírósági tárgyalást követően egy szovjet katonai törvényszék kényszermunkára ítélte, 1944–1953 között, közel kilenc évet raboskodott a Gulág börtöneiben és kényszermunkatáboraiban.


Rabsága első két évét Ukrajnában, Odessza börtönében majd Nyikolajev és Herszon munkatáboraiban töltötte. Ezt – 1946 őszétől – az észak-uráli Szolikamszk erdeiben eltöltött rabévek követték, majd az utolsó négy évet, 1949 tavaszától Kazahsztánban töltötte le, Karabas és Szpasszk, majd Ekibasztuz bányászvárosban, ahonnan 1953-ban, Sztálin halálát követően szabadult. Ez utóbbi helyszínen, egy munkatáborban 1951-ben találkozott Alekszandr Szolzsenyicin későbbi Nobel-díjas íróval, akivel három évet raboskodott együtt. Az irodalom iránti érdeklődés összehozta őket, a tábor könyvtárában ismerkedtek meg. A szabadulását követően 1962-ben találkozott ismét az orosz író nevével, ekkor jelent meg Ivan Gyenyiszovics egy napja a Novij Mir c1mű szovjet folyóiratban. Rózsás kinyomozta Szolzsenyicin címét, levelezni kezdtek, ez a kapcsolat pedig az orosz író 2008-ban bekövetkezett haláláig tartott.

Szolzsenyicin a következőképpen írt róla a Gulág szigetvilág című könyve III. kötetének 5. fejeztében:

„Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánatkérőleg mosolyog. Kiderül, hogy – magyar, és Rózsás János a neve.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fia­talos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?… Minket, oroszokat akar megérteni!
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona). János vizsgálati fogsága így folyt le: a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Amikor aztán Sztálin halála után Jánost rehabilitálták, akkoriban, mint mondja, csiklandozta a kíváncsiság, hogy meg kellene kérni az ítélet másolatát magyarul, hogy megtudná: miért is ült le ő kilenc esztendőt? De attól tartott: «… még gondolkodóba esnek, miért kell az nekem?»
Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis – megszerette.
Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember – ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben. Odaült hozzám a priccsre – óvatosan csak a legszélére, mintha a fűrészporral tömött szalmazsákomat be lehetett volna piszkítani, és megnyomva a formáját megváltoztatni –, aztán bensőségesen csendes hangon megszólalt:
– Kinek mondhatnám el az én titkos ábrándjaimat?
És soha semmiért nem panaszkodott.”

1953-as hazatérése után Rózsás könyvelőként helyezkedett el, folytatta abbahagyott tanulmányait, majd orosz-német műszaki tolmácsként dolgozott egy vidéki vállalatnál. Megnősült, három gyereke – két fia és egy lánya – született. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején nagykanizsai munkahelyén az ideiglenes nemzeti bizottság tagja lett, amiért a forradalom leverése után felmondtak neki. Saját bevallása szerint a súlyosabb retorzióktól néhány jóérzésű embernek köszönhetően menekült meg. 1962-ben – többszöri sikertelen kérelmezést követően – a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága végül rehabilitálta. 1983-ban, 57 éves korában, megromlott egészségügyi állapota miatt nyugdíjazták, 1984–1991 között nyugdíjas tolmácsként dolgozott.

1977-től a Magyar Írószövetség tagja. Első könyve 60 éves korában, 1986-ban, Mümchenben jelent meg Keserű ifjúság címen. Az irodalmi pályafutásának indulása összefügg két eseménnyel: egyrészt Szolzsenyicint 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból a Gulág szigetcsoport című könyve megírása miatt, másrészt ezt követően – miután a Szolzsenyicinnel folytatott teljes levelezése a KGB birtokába jutott – az illetékes szovjet hatóságok felkérték Rózsás Jánost, hogy írja meg saját történetét a munkatáborokban töltött évekről, abban reménykedve, hogy – az orosz irodalommal és az orosz néppel szembeni szeretetéből fakadóan – kedvezőbb színben tünteti fel a lágerek világát, mint tette orosz barátja saját visszaemlékezéseiben. Eleinte húzódozott, majd végük megírta az emlékiratait, amelyek azonban egyáltalán nem nyerték el a „megrendelők” tetszését, hanem valós képét rajzolták meg a munkatáboroknak és hiteles történetét elevenítették fel – naplószerűen – az ott eltöltött kilenc évnek. A következő évben szintén Münchenben jelent meg az Éltető reménység című könyve, amely a Keserű ifjúság második kötete. A két könyvet a ’90-es években a Püski Kiadó egyetlen kötetben is kiadta.

A rendszerváltást követően még három könyve látott napvilágot. Az 1995-ben kiadott Duszja nővér – amelyet egyébként az 1960-as években írt – ugyancsak a munkatáborban eltöltött évekre emlékezik, ez a regény viszont az előző két könyvéhez képest nagyobb szépirodalmi igényességgel megírt dokumentumpróza.  A 2000-ben megjelent GULAG-lexikon egy nagyszabású – az 1953-as szabadulása után kezdődő – kutatómunka eredménye, amelyben 3850 egykori fogoly életének lexikonszerű bemutatásával enged bepillantást a szovjetek által halálra vagy kényszermunkára ítélt kb. százezer magyar sorsába. 2005-ben adták ki a Leventesors című könyvét, amelyben a leventemozgalom történetét dolgozta fel, ismertetve az intézmény kezdeti formáit, a honvédelmi kötelezettséget, a katonai előképzést, a háborús évek körülményeit és a volt leventék visszaemlékezéseit.

Rózsás János több kitüntetést és díjat kapott (Hazáért Érdemkereszt, II. Világháborús Emlékérem, Emléklap az 1956-os helytállásért, Emléklap a Szabad Magyarországért), 2001 augusztusában megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, amellyel a Gulágon fogva tartott magyarok sorsának tárgyilagos és művészi ábrázolásáért tüntette ki a köztársasági elnök, 2003-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét vehette át Makovecz Imre elnöktől, életútja, életműve, emberi és közéleti helytállása elismeréseként , valamint szintén 2003-ban Zala megye díszpolgári címével tüntették ki, több évtizedes tényfeltáró munkásságáért, a kényszer-táborokba hurcolt magyarok felkutatásáért.

2012. november 2-án hunyt el Nagykanizsán.

Források:


Vidd hírét!
  •  
  •