James Patterson: Londoni hidak

Írta : James Patterson
Eredeti cím : London Bridges
Eredeti kiadás : 2004
Magyar cím : Londoni hidak
Fordította : Molnár Katalin
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2007
Terjedelme (oldalszám) : 331
55
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

James Patterson nevével még középiskolás koromban találkoztam, akkor olvastam ugyanis egyik legelső regényét, amely mellesleg az Alex Cross-sorozat első része: És jött a pók... Akkor nagyon tetszett, egyik kedvenc krimi/thriller műfajú könyvem volt. Azt követően nem igazán került kezembe újabb James Patterson könyv, az idén viszont alkalmam volt elolvasni a Liza Marklunddal közösen írt regényét, az Üdvözlet a gyilkostól címűt, amelytől különösebben nem voltam elragadtatva. A fiatalkori olvasmányélmény és az idei kissé keserű szájíz keveréke közepette találtam meg egy könyvesbolt polcán leárazva az amerikai író egy másik regényét, a Londoni hidakat. Azzal a reménnyel vásároltam meg és vettem kézbe, hogy újra felidézi az első Alex Cross-élményem izgalmait, feledtetve a legutóbbi Patterson-élményt.


A Londoni hidak James Patterson Cross-sorozatának tizedik, egyébként pedig 30. regénye. A korábban washingtoni gyilkossági nyomozóként dolgozó, most FBI-ügynök Alex Cross nehezen képes összehangolni magánéletét és munkáját: Washingtonban él, első házasságából született gyerekeivel, legkisebb gyereke, a kis Alex, viszont az ország másik végében, Seattle-ben lakik édesanyjával, míg szerelme, a san franciscói gyilkossági nyomozó, Jamilla Hughes szintén távol van tőle. A kevés együtt töltött időt szokatlan esemény zavarja meg: egy 300 lakosú amerikai lakókocsi-várost a Honi Gárda ruhájába öltözött fegyveresek kiürítenek és felrobbantanak, szó szerint eltörölve a földfelszínről.

A szabadságról visszaérkező Alex Crosst az első kellemetlen meglepetés akkor éri, amikor szembesül, hogy a pusztító támadás egy régi – és igencsak kényelmetlen ellenfélnek bizonyuló – ismerőséhez, Geoffrey Shafer ezredeshez – közismertebb nevén a Menyéthez– köthető. A még kellemetlenebb meglepetés akkor következik be, amikor az FBI-jal, CIA-vel és a Belbiztonsági Minisztériummal egyaránt kapcsolatba lépő és a robbantás elrendelését magára vállaló személy a Farkasként mutatkozik be, aki szintén Alex Cross régi ismerőse: egy orosz maffiózó, akivel korábban már akadt dolga (és aki mellesleg a 9. Alex Cross-regényben, a The Big Bad Wolf-ban játszotta a főgonosz szerepét). Amikor egy németországi és angliai kisvárosban hasonló támadások történnek, meggyilkolják a CIA igazgatóját és a Farkas előáll ultimátumával – amennyiben az általa megadott határidőig nem fizetnek 2,15 milliárd USA-dollárt és nem engednek szabadon 57, többnyire közel-keleti politikai foglyot, négy nagyváros a következő célpont: Washington, New York, London és Frankfurt –, igencsak nehéz helyzetbe kerül az amerikai, brit és német hírszerzés és terrorelhárítás.

Alex Cross helyzete nem könnyű, hiszen az FBI-ügynöki megbízásából fakadó kötelezettség mellett a személyes bosszúvágy is hajtja, hogy végre elkaphassa két eddigi legkeményebb ellenfelét: a Menyétet és a Farkast, akiről mellesleg senki nem tudja, hogy kicsoda valójában. Elkezdődik a hajsza az idővel és az őrült terroristákkal, akik végig egy lépéssel előttük járnak. A londoni, párizsi, berni és még sok más helyszínen zajló nyomozás egyre gyakrabban fut zsákutcába, és Alex Crossnak egyre inkább az az érzése, hogy elkerülhetetlen a Farkas által ígért fenyegetések bekövetkezte, hiszen egy annyira jól kidolgozott tervvel állnak szemben, amelyben minden lépésükre már előre ki van dolgozva a megfelelő ellenlépés.

A témáját tekintve a műfajban akár még izgalmasnak is mondható, kivitelezésében viszont – engem legalábbis – kiábrándító krimi feltehetően nem tartozik az Alex Cross-sorozat legsikeresebb darabjai közé. Az első zavaró tényező számomra ismét az volt, amit a legutóbb olvasott Patterson-regénynek is felróttam, hogy szinte filmszerűen, rövid jelenetek formájában zajlanak az események – amit nagymértékben fokoznak a meglepően rövid, 1,5–3 oldalas, és ennél csak kivételes esetben hosszabb fejezetek –, anélkül, hogy az olvasó kellő mennyiségű háttérinformációt kapna a történésekről. A karakterek kidolgozottsága sem éppen kiemelkedő, szinte az összes szereplőt – még azokat is, akik az eseményekben valamivel nagyobb szerepet kapnak – csak felületesen ismerjük meg, Alex Crossról ugyan valamivel többet megtudunk – amit a cselekmény egyes szám első személyben történő elmesélése is elősegít –, de még így is az az érzésünk, hogy egy sorozat kellős közepébe csöppentünk – ami valamilyen szinten igaz is –, és az előzményekről lemaradva igazából sosem fogjuk teljesen megérteni sem az eseményeket, sem a szereplőket.

Nyilván nem Patterson az egyetlen krimiíró, akinek több regényében is ugyanaz a nyomozó a központi karakter, és emiatt meg kell birkóznia azzal a kihívással, hogy a sorozat kellős közepébe belecsöppenő olvasó számára se legyen élvezhetetlen egy-egy regény. Viszont azt kijelenthetem, hogy az utóbbi pár hónapban/évben olvasott hasonló jellegű szerzők közül (többek között Karin Fossum – Sejer felügyelő, Arnaldur Indriđason – Erlendur felügyelő –, C.J. Samson – Matthew Shardlake –, Jo Nesbø – Harry Hole nyomozó –, Donna Leon – Brunetti felügyelő – vagy Jonathan Kellerman – dr. Alex Delaware) kivétel nélkül mindegyik jobban megbirkózott ezzel a feladattal, mint Patterson a Londoni hidakban. Arról már szinte nem is érdemes szót ejteni, hogy a cselekmény sem tartogat semmiféle különösebb fordulatot, és jóllehet több cselekményszál fut egymással párhuzamosan, végig lineárisnak tűnik az egész vonalvezetés, különösebb kilengések nélkül, a történet vége fele felkínálkozó egyetlen halvány – és olvasás közben pici reményt felvillantó – csavart/csattanót (a Farkas személyének kiléte) pedig oldalakkal később kőkeményen lerombolja a szerző.

Az szinte biztos, ha valaki James Pattersontól ezt a könyvet veszi elsőként kézbe, nem valószínű, hogy égető késztetést fog érezni, egy újabb Patterson-könyv elolvasására. Nyilván nehezíti az Alex Cross-történetek megismerését – esetleg sorrendben való elolvasását – az, hogy magyar fordításban alig jelent meg pár regény a ma már 17. darabján túllevő sorozatból, de ez nem mentség az És jött a pók…, valamint a Londoni hidak közötti szembetűnő különbségre. Mindenképpen azt javaslom, hogy aki Pattersont szeretne olvasni, az ne a Londoni hidakkal kezdje. Arra ugyanis legjobb indulattal is csak annyit tudok mondani, hogy felejthető.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •