Julian Assange önéletrajzának kiadása álomszerű történetnek indult: 1,2 millió angol fontos szerződés, sokmilliós remélt nyereség a könyv eladásából és megfilmesítési jogából várható bevételekből. De a Julian Assange: az engedély nélkül kiadott önéletrajz (Julian Assange: The Unauthorised Autobiography) című könyv megjelenésével az egész rémálommá változott. Kevés olyan önéletrajz van, amelynek megjelenésekor a „főhős” annyira tiltakozna, mint azt Assange tette. A kéziratot amúgy egy „szellemíró”, a skót Andrew O’Hagan írta, aki joggal remélte, hogy az ő szerepe másodlagos lesz az egész történetben.
Az Assange-sztori a múlt évben kezdődött, amikor a neves brit lap, a The Guardian, az amerikai New York Times-szal és három másik európai lappal – Le Monde, El País, Der Spiegel – közösen az évszázad kiszivárogtatásához asszisztált. Az ausztrál hacker, Julian Assange által alapított WikiLeaks nevű internetes oldal titkos amerikai háborús dokumentumok és diplomáciai táviratok sokaságát hozta nyilvánosságra az említett újságok közreműködésével. Közben pedig Assange ellen Svédországban vádat emeltek szexuális zaklatás és nemi erőszak gyanúja miatt, ő pedig több hónapja angliai házi őrizetben várja a kiadatása körüli jogi kérdések rendeződését. (A Guardian két újságírója által írt, a WikiLeaks-sztoriról szóló könyvről mi is írtunk az Olvasóteremben).
Assange önéletrajzi könyvének jogait a skót Jamie Byng által működtetett Canongate Books, valamint az amerikai Alfred A. Knopf Kiadó vásárolta meg, állítólag 600 000 angol fontért plusz 800 000 amerikai dollárért. (Azért állítólag, mert a sajtóhírek e vonatkozásban eltérnek egymástól: bizonyos források 500 000 plusz 800 000 amerikai dollárról beszélnek, mások összesen 930 000 fontról). A szerződést 2010 decemberében kötötték meg, akkor Assange azt nyilatkozta, hogy nem akarja megírni a könyvet, de meg kell tennie, mert szüksége van a pénzre: egyrészt a WikiLeaks életben tartásához, másrészt perköltségei fedezéséhez. A hírek szerint az előlegben kapott összegből (aminek nagyságáról ismét ellentmondanak egymásnak a különböző források) 200 000 fontot a WikiLeaks, további 200 000 fontot pedig az ügyvédek emésztettek fel, emellett az összeg Andrew O’Hagan „szellemírói” honoráriumát is tartalmazta.
A skót író több mint 50 órányi, Assange-zsal folytatott beszélgetés alapján írta meg a kézirat első változatát. Assange idén márciusban olvasta először és nem nyerte el a tetszését, így nem látta el kézjegyével. Júliusban pedig már a kiadókkal kötött szerződéstől is elállt volna, egyrészt arra hivatkozva, hogy attól tart, az amerikai igazságszolgáltatás felhasználhatja ellene a könyvben szereplő információkat, másrészt viszont azzal is elégedetlen volt, hogy a könyv túl nagy hangsúlyt fektet az életrajzi elemekre, és túlságosan keveset foglalkozik politikai nézőpontjával. Korábban ugyanis azt nyilatkozta, hogy „ez a könyv fogja egyesíteni a generációnkat.” Rossz nyelvek szerint az is közrejátszott Assange szerződésbontásra irányuló döntésben, hogy – miután a memoár megfilmesítési jogának eladása kudarcba fulladt –, rájött, a könyvből származó későbbi bevételei feltehetően az ügyvédei számláit vastagítanák.
A szerződésbontást a Canongate nem fogadta el, sőt a kiadónál kijelentették, hogyha a kézirat nem készül el a szerződésben leszögezett időpontra vagy a végső változata nem elfogadható a számukra, jogukban áll eldönteni, hogy kiadják vagy sem, illetve a kézirat és a hozzá tartozó összes jegyzet is az ő tulajdonjogukba kerül. A dolgokat bonyolítja, hogy Assange az előleget sem tudná visszafizetni, hiszen annak jórészét az ügyvédek számlái nyelték el, akik egy részével egyébként szintén jogi vitában áll. Assange arra hivatkozott, hogy a kiadatási eljárás közepette nem tud az írásra koncentrálni, ugyanakkor kijelentette, hogy ő hajlandónak mutatkozott a szerződés újratárgyalására és egy új határidő kialkudására. Ezt a kiadó cáfolta, szerintük Assange-nak bőven lett volna ideje a kézirat átszerkesztésére, viszont soha nem kért írásban új határidőt, holott még egy héttel a könyv megjelentetése előtt is felajánlottak számára egy utolsó esélyt.
A kiadók türelmetlensége némiképp érthető, hiszen nem voltak éppen a legjobb helyzetben: állítólag a Knopf 250 000 dolláros, a Canongate pedig 350 000 fontos előleget fizetett ki. Utóbbi mihamarabb szeretné viszontlátni a befektetett pénzt, annál is inkább, mivel a több mint 38 külföldi kiadóval kötött szerződések veszélybe kerülhetnek, és újra kell őket tárgyalni. Mindezek ellenére a Canongate számára előnnyel járhat az, hogy a szerződés szerint a második és harmadik részletet nem kellene kifizetnie. A kiadó azt viszont megígérte, hogy miután az előleget visszaszerezte, a könyv eladásából járó szerzői jogdíjakat kifizeti Assange-nak.
Persze a könyv megjelentetése nem kockázatmentes a Canongate számára, hiszen hiányosságai és a kéziratban szereplő hibák miatt kétségkívül kemény kritikákra számíthat. A könyvben az események sora a tavaly év végi történéseknél – a diplomáciai táviratok jelentős részének közzététele és Assange letartóztatása előtt – félbeszakad. Emellett a kézirat nem foglalkozik Assange karrierjének egyes részleteivel sem, amilyen például volt kollégájával, Daniel Domscheit-Berggel való – időközben elmérgesedett – viszonya. Nagy terjedelmet szentel viszont azoknak a médiaszervezeteknek a kemény bírálatára, amelyekkel korábban Assange együttműködött. Ugyanakkor ebben a könyvben beszél először Assange a Svédországban őt feljelentő két nővel való kapcsolatáról, és abbéli meggyőződésének is hangot ad, hogy az egész egy csapda volt, amelyet az amerikai titkosszolgálatok állítottak számára.
Az akarata ellenére megjelentetett kézirattal kapcsolatosan Assange már megfogalmazta bírálatait, az ugyanis szerinte hibás és ellenőrizetlen, a kiadó lépése pedig nem az információs szabadságról szól, hanem egyszerűen csak opportunizmusról és kétszínűségről, egyetlen céljuk az volt, hogy pénzt keressenek vele. Azt is kihangsúlyozta, hogy nem ő a könyv szerzője, és nem volt alkalma ellenőrizni annak tartalmát. (Az időközben kibontakozó helyzet miatt a szellemíró, Andrew O’Hagan sem egyezett bele, hogy neve szerepeljen a könyv címlapján.)
Hogy kinek van igaza ebben a történetben, azt nehéz eldönteni. Az viszont szinte biztos, hogy az elvakult WikilLeaks-rajongók körében kelendő lesz a könyv, kérdés azonban, hogy a várható anyagi előnyökön túl a Canongate mit nyer az engedély nélkül kiadott memoár megjelentetésével. Amikor a Guardian újságírói által írt dokumentumregényről írtam, azzal zártam cikkemet, hogy „a WikiLeaks-sztori tartogat még meglepetéseket, lesznek még fordulatok, amelyek feltehetően kellő háttéranyagot szolgáltatnak majd újabb könyvekhez.” Nos, itt az újabb könyv, és most sem tudom mással zárni a cikket, minthogy azt írjam: valószínűleg tovább gyűrűzik a történet, lesz még sztori bőven, amiből újabb könyvek születnek majd.