Jóllehet az utóbbi években lett felkapott, a Tarantula első változata közel harminc évvel ezelőtt született: Thierry Jonguet 1984-ben írta Mygale című könyvét, amelyet 1995-ben átdolgozott és javított. Angol fordításban előbb az AEÁ-ban jelent meg 2003-ban a City Lights Kiadónál, majd 2005-ben az Egyesült Királyságban is kiadták a Serpent’s Tail Kiadónál. Magyar fordításban a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot 2011-ben. Szintén 2011-ben mutatták be azt a Pedro Almodóvar rendezésében és Antonio Banderas főszereplésével készült filmet (A bőr, amelyben élek), amelynek alapötletét Jonquet regénye szolgáltatta, de csak ennyi, mivel a spanyol rendező – saját bevallása szerint sem – nem sokat vett át a regényből.
A regény nemcsak hogy nem terjedelmes – mindössze 133 oldal –, hanem szereplői számát tekintve sem mondható túlságosan kidolgozottnak: a szerző három-négy központi karakterrel és még néhány – a történet szempontjából szükséges – mellékszereplővel oldja meg az egészet. Az egyébként három szálon futó cselekményt egy-egy központi szereplő köré építi fel.
Egyfelől Richard Lafargue plasztikai sebésszel ismerkedünk meg, aki együtt él egy Ève nevű fiatal nővel. Villája egyik szobájában, luxuskörülmények között bezárva tartja a nőt, és időnként – elég bizarr szexuális perverziótól vezérelve – prostitúcióra kényszeríti. Eközben tizenéves lánya, Viviane, egy normandiai elmegyógyintézetbe van beutalva, az orvosok szerint minimális gyógyulási eséllyel.
A másik – a történetben való megjelenési sorrendjét tekintve valójában a harmadik – cselekményszál szereplője egy Alex Barny nevű bűnöző. A férfi egy barátja eldugott tanyáján bujkál sebesülten, miután egy bankrablás során tűzharcba keveredett, és megölt egy rendőrt. Jóllehet milliókat zsákmányolt, nem élvezheti a pénzét, hiszen a francia rendőrség nagy erőket mozgat meg, hogy elkapja. Kétségbeesetten keresi a kiutat szorult helyzetéből, amit nehezít, hogy az újságok az ő arcképével vannak tele.
Az utolsó cselekményszál központi karaktere egy fiatal férfi, Vincent Moreau. Róla tudunk meg a legkevesebbet. Vincentet egy pincében hosszú ideje fogva tartja egy másik férfi, akit Tarantulának nevezett el. A kényszerfogság elején még a legrosszabb börtönökre emlékeztető helyzetben, láncra verve, saját szennyében fetrengve, kutyakaját habzsolva ismerkedünk meg vele, a borzalmas körülmények azonban fokozatosan enyhülnek, fogvatartója egyre több kényelmet biztosít számára, egyre gyakrabban látogatja és egyre többet is kommunikál vele. Egyetlen kérdésére viszont sosem ad választ: miért tartja őt fogva?
A három cselekményszálat a szerző sokáig egymástól függetlenül, mindenféle különösebb rendszer nélkül váltogatja. Jóllehet egyre többet tudunk meg a szereplőkről és a történetük is egyre inkább kibontakozik, lassan már kezd zavaróvá válni, hogy párhuzamosan futnak az események, látszólag mindenféle összefüggés nélkül, miközben sejtjük – illetve apró utalások is ezt erősítik –, hogy valamilyen közük mégiscsak van egymáshoz a szereplőknek. Aztán egy ponton a szerző összekapcsol két cselekményszálat, és ez az a momentum, amikor a homályos tapogatózás után az olvasóban is elindul a találgatás a végkifejletet illetően. Annál is inkább, mivel az oldalak is szemmel láthatóan fogynak. A harmadik cselekményszál „bekapcsolását” a fő történetbe egy igencsak meglepő csattanóval teszi meg a szerző, a végén pedig egy nem mindennapi végjátékban fonódik össze a szereplők sorsa és derül fény az indítékokra is.
A történetvezetéstől és a meglepő végkifejlettől eltekintve, Thierry Jonquet regénye sem stílusát tekintve, sem a karakterek kidolgozottságát illetően nem mondható rendkívülinek. A stílus kapcsán talán a Vincent fogságát elénk táró cselekményszálat érdemes mindenképpen megemlíteni: ezt ugyanis a történet többi részétől eltérő módon, egyes szám második személyben – tegező stílusban – meséli a szerző, mintha ezzel is hangsúlyozni szeretné a férfi kiszolgáltatottságát. Kevés bontakozik ki a viszont a szereplők személyiségéből, a karakterek túlságosan is felületesen vannak megrajzolva. Ezzel talán azt szerette volna elérni a szerző, hogy semmivel ne vonja el a figyelmet a fokozatosan kibontakozó eseményekről és a megrázó végkifejletről, amelyben végül mégiscsak kibontakozik az emberi lélek sötét oldala, és azok a korlátok, amelyek mindannyiukat gúzsban tartják. Mert végül is – számomra legalábbis – a Tarantulának ebben rejlik a kulcspontja: egymásnak feszülő perverziók, a bűn és a bűnhődés (vagy inkább a büntetés) közötti arányosság/aránytalanság dilemmája, aminek feloldására nem kerül sor, ezt ránk, olvasókra bízza a szerző. Ahogyan a szereplőknek egymaguk kell megbirkózniuk a maguk okozta drámai helyzetek feloldásával, úgy az olvasó is egymaga marad a végén az értelmezésben és ítéletalkotásban.
Elgondolkodtató thriller, helyenként betegesen sötét pillanatokkal és hangulattal, ütős befejezéssel, amelynek egy-egy momentuma még utána is ott vibrál az ember agyában, viszont a túlságosan lecsupaszított kivitelezést én nem feltétlenül sorolnám a regény pozitívumai közé. Emellett az sem tesz feltétlenül jót a regénynek, hogy a belőle készített film plakátja köszön vissza a borítón, számomra ez mindenképpen szegénységi bizonyítványnak tűnik, és úgy gondolom, régen rossz, hogyha egy könyvnek a film kell reklámul szolgáljon. A Tarantula esetében ez különösen igaz, hiszen, amint az kiderült, Pedro Almodóvar filmjének nem sok köze van Thierry Jonquet regényéhez.