Lars Kepler: A Paganini-szerződés

Írta : Lars Kepler
Eredeti cím : Paganinikontraktet
Eredeti kiadás : 2010
Magyar cím : A Paganini-szerződés
Fordította : Papolczy Péter
Kiadó : Cartaphilus Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 553
73
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Lars Kepler egy újabb szerző, aki az utóbbi években oly nagy népszerűségnek örvendő skandináv krimi műfajában vált ismertté. Pontosabban szerzőpáros, hiszen a név fiktív, egy szerzőházaspár – Alexander Ahndoril és Alexandra Coelho Ahndoril – írói álneve. A dolog érdekessége, hogy a közvélemény sokáig nem sejtette, hogy az álnév mögött az egyébként a Svédországban jól ismert és népszerű író, Alexander Ahndoril, valamint szintén író felesége áll. Első közös regényük, A hipnotizőr nagy siker aratott világszerte, több mint 34 nyelvre fordították le és 2009 szeptemberében a svéd eladási listák élére ugrott. A második regényük, A Paganini-szerződés pont egy évvel később, 2010 szeptemberében került az eladási listák élére. A regény magyar fordításban 2011-ben jelent meg a Cartaphilus Könyvkiadónál.


A Paganini-szerződés címét egy olyan legenda ihlette, amely a híres zeneszerző és hegedűművész, Niccolo Paganini nevéhez fűződik: a kiváló tehetségű művészt már életében az „ördög hegedűsének” nevezték, úgy vélték ugyanis, ekkora virtuozitással hús-vér ember csak akkor képes zenélni, ha lepaktál az ördöggel. Lars Kepler regényének hátterében éppen egy ilyen szerződés játszik kulcsszerepet, amely felbonthatatlan, akárcsak az ördöggel kötött szövetség, és az ember halálával sem szűnik meg, hanem utódaira is érvényes lesz.

A Paganini-szerződésben a szerzők egy napjainkban is igen aktuális témához nyúlnak hozzá: a fegyverkereskedelem és az Afrikában zajló fegyveres konfliktusok kapcsolatához. Mindezt persze egy fikciós bűnügyi regény keretében. A fenti részletek többnyire már a regény fülszövegéből is kiderülnek, így a krimi kedvelői – köztük jómagam is – joggal számíthattak egy izgalmas olvasmányra. Annál is inkább, mivel a regény már az első oldalakon igencsak mozgalmasan indul. Előbb a Svéd Béke és Békéltető Szövetség nevű háborúellenes szervezet elnöke, Penelope Fernandez találja holtan a mindössze pár órára barátja jachtján magára hagyott húgát, Violát. Hogy nem öngyilkosság történt és nem feltétlenül Viola volt a célpont, arra hamar rájön, hiszen egy ismeretlen férfi vadászik rá és barátjára, Björnre. Szinte ezzel egyidőben egy másik rejtélyes halálesetre kerül sor: a svéd fegyverexportot is ellenőrző hivatal, a Stratégiai Termékek Felügyelete elnökét, Carl Palmcronát felakasztva találják stockholmi lakásának nappalijában, és minden jel arra mutat, hogy öngyilkosság történt. Az ügyek kivizsgálásával a finn származású Joona Linna felügyelő foglalkozik, aki alapos és aprólékos munkával rájön, hogy a két eset között igen szoros az összefüggés, és hogy a dolog kulcspontja egy fénykép, ami feltehetően néhány befolyásos személyre vonatkozóan kínos részleteket ábrázol. Ez utóbbit az is alátámasztani látszik, hogy a Penelopé és barátja nyomában levő férfi profi bérgyilkos, aki azt a feladatot kapta, hogy minden kompromittáló nyomot eltüntessen, beleértve a megbízását akadályozó személyeket is, akik nem egy esetben a svéd rendőrség tagjai. Egy mészárlásokkal tarkított kettős hajsza veszi tehát kezdetét, amelyben egyrészt a takarító a fiatal lányra vadászik, a svéd rendőrség pedig Joona Linna vezetésével a bérgyilkosra, miközben mi olvasók a felügyelővel és társaival együtt egyre jobban elmerülünk a háttérben álló ördögi összeesküvés részleteiben.

Hogy A Paganini-szerződés végül mégsem váltotta be a hozzá fűzött előzetes reményeimet és nem fogom a kedvenc skandináv krimijeim között számon tartani, az valójában több tényező függvénye. A pörgés és izgalom hiányával nehezen lehetne megvádolni Lars Keplert, viszont én személy szerint nem ilyen típusú pörgést várok egy könyvtől. És ez volt az első bajom a könyvvel. Azzal semmi gondom, hogy egy krimit akciódús jelenetek tarkítanak, tehát most sem ezek megléte zavart, hanem inkább ezek minősége: engem többnyire egy B kategóriás akciófilm jeleneteire emlékeztetettek, amelyek egyre jobban elrugaszkodnak a valóságtól, sőt lassan röhejessé válnak. Tizenéves tinédzser koromban feltehetően sokkal jobban élveztem volna az ilyesmit, három X-en túl ezek már inkább mosolyra fakasztanak, mi több, a főgonosz és a felügyelő végső összecsapásánál éppen röhögni nem kezdtem, annyira erőltetett volt számomra a jelenet.

A másik gondom az egész regény szerkesztési módja, a túlságosan is szétszabdalt történet volt. Jóllehet túl sok cselekményszállal nem kellett megbirkóznom, sokszor nehezen követhetővé vált az egész. Továbbá fura volt az a megoldás is, hogy párszáz oldalanként, talán három-négyszer a regény során a szerző – egy-egy rendőrségi értekezlet formájában vagy két karakter párbeszédében – eléggé szájbarágósan összefoglalta az addigi legfontosabbakat, mintegy kárpótolva az olvasót a kissé kusza történetvezetésért. Alapjában véve ez a típusú szerkesztési elv nekem nem jött be, jobban szeretem, hogyha szervesebben összeáll az egész, és nem kell utólag összefoglalót tartani a történtekről, na de ugyebár ízlések és pofonok. A mintegy 540 oldalas cselekmény 115 fejezetre tagolása viszont  személy szerint engem borzasztóan zavart, sok esetekben teljesen indokolatlannak tartottam az új fejezetet, hiszen gyakorlatilag ugyanazzal a jelnettel folytatódott a cselekmény, ahol az előző fejezetben abbamaradt. Gyakran 3-4 oldalas fejezetek követték egymást, néha teljesen filmkockaszerűen peregve egymás után, amit egy-egy hatásvadász jelenet is fokozott. Azt már szinte csak zárójelben írom, hogy néhány mellékszálat teljesen fölöslegesnek éreztem a cselekmény szempontjából, és sajnos egyik-másikon nagyon érezni lehetett, hogy csak a töltelék szerepét szánták neki, még akkor is, ha megfelelőképpen elvarrta őket a szerző. Ilyen volt pl. – és igyekszem nem spoileres lenni – a baloldali militáns mozgalom, a Brigád belekeverése az ügybe, vagy éppen Penelope menekülésének egyik jelenete, amely Ossian Wallenberg tévés szereplő házában zajlott. Egyik sem dobta meg semmivel sem a történetet, és nem is sikerült szervesen beilleszteni őket.

A harmadik dolog, amivel nem voltam kibékülve, az a karakterek kidolgozottsága. Pontosabban kidolgozatlansága. Joona Linna felügyelő szinte teljesen homályba burkolózik, ami a személyiségéről a rendőri munkájából kibontakozik, az egyfajta szuperhősre utal, aki okosabb és ügyesebb kollégáinál. Szinte nem is képes szerethető karakterré lenni, hiszen jórészt megfoghatatlan marad. Tulajdonképpen itt is a skandináv krimik egyik gyakori jellemzőjével állunk szemben, amikor egy-egy szerző több regényében is ugyanaz a nyomozó a központi karakter. Ez mindaddig nem gond, amíg a szerzők figyelnek arra – és példaként Karin Fossum vagy Arnaldur Indriđason nevét tudnám felhozni –, hogy ne kelljen a teljes sorozatot elolvasni ahhoz, hogy egy-egy szereplőről a legfontosabbak kiderüljenek. A Paganini-szerződés szerzőpárosa erre nem fordított olyan nagy hangsúlyt. De Lars Kepler könyvében nemcsak a pozitív karakterekkel van gond, a másik oldal sem néz ki jobban, pl. a szinte végig ismeretlenségbe burkolózó bérgyilkos – akinek szemszögéből tulajdonképpen nem is látjuk sohasem az eseményeket – egymaga ügyesebb, okosabb, talpraesettebb, mint az egész svéd rendőrség. Csak úgy hullanak utána az áldozatok, de mire igazi szuperhőssé nőhetné ki magát, egy számomra ismét túl hatásvadász jelenetben megszabadul tőle a szerző.

Összességében A Paganini-szerződést elolvasva az volt az érzésem, mint amikor valaki jó minőségű alapanyagokból – ami itt a téma és szerzők sikeres író múltja miatt adott volt – nekikezd főzni, de nem tudja, hogy milyen fűszerek is szükségesek. Így aztán mindenből tesz bőven, hátha eltalálja a megfelelő ízt, közben meg kimarad néhány alapvető fűszer. A végeredmény fogyasztható, egyesek számára talán még ízletesnek is mondható, csak éppen nem az, aminek lennie kellene, vagy ami lehetett volna.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •