Az 1962-es Nobel-díjas író 1902. február 27-én született a kaliforniai Salinas Valleyben német és ír családok leszármazottjaként. A nagyapja még a Großsteinbeck nevet viselte, amikor a németországi Heiligenhausból kivándorolt az 
Egyesült Államokba, ám az Új Világban átváltoztatta nevét Steinbeckre. John apja kincstárnok volt Monterey megyében, az anyja tanítónő, ő terelgette a kisfiút az olvasás és az írás irányába. A középiskolát is a helyi gimnáziumban végezte, nyaranta egy farmon dolgozott, megfigyelte a vándormunkások életét, az emberi természetet, bebarangolta a környező mezőket és erdőket, meglátogatta a szomszédos farmokat – és a látottakat mind felhasználta a későbbi írásaihoz. A középiskola utána a kaliforniai Stanford Egyetemre látogatott, itt kémiát tanult, de nem vonzotta ez az életforma, így inkább New Yorkban próbált szerencsét az újságírással. A Nagy Almában nem találta meg azt, amit keresett, bár az írástól nem tántorodott el. Egy rövid kitérő után tehát visszatért Kaliforniába, idegenvezetőként és gondnokként kezdett dolgozni Tahoe Cityben, miközben szüntelenül tovább írt.
Első regényével 1929-ben jelentkezett, ám az Egy marék arany nem hozta meg az áhított sikert. Novellákkal folytatta, a harmincas évek elején két novelláskötete is megjelent; ezek történetei a gyerekkorához kapcsolódnak. 1935-ben megjelent a Kedves csirkefogók, amellyel elnyerte a California Commonwealth Club aranyérmét. A regényben Steinbeck olyan, a társadalom perifériájára sodródott, otthontalan alakokat ábrázol, akik visszautasítják a szabványos viselkedési formákat, életszemléletük szöges ellentétben áll a nagy többség által elfogadott amerikai társadalmi morállal, de mégis harmóniában élnek önmagukkal és társaikkal. 
A Kedves csirkefogók sikerét is túlszárnyalta az 1937-es Egerek és emberek c. munkája, amelyet eredetileg novellaként írt meg, majd átdolgozta színdarabbá. A darab több ma is aktuális témát is érint: a faji előítéletet, a szellemileg visszamaradott emberek iránti közömbösséget, rosszabb esetben ellenszenvet, a magányt. Következő regénye, az 1939-es Érik a gyümölcs Pulitzer-díjat hozott a szerzőjének. A történet egy Joads nevű oklahomai földműves családról szól, akik a nagy amerikai gazdasági válság idején a hátuk mögött hagyják a szárazság által sújtott farmjukat, és az ígéret földje felé, Kalifornia felé veszik az irányt. Steinbeck maga is elvegyült a küszködő munkásosztály soraiban: hogy minél hitelesebben tudja megrajzolni a család viszontagságos mindennapjait, egy ideig összeköltözött az oklahomai földművelő családokkal, és velük együtt dolgozott. A regény a Pulitzer-díj mellett meghozta a kritikusok mennydörgő hangját is. Steinbecket sokan támadták azért, mert így merészelte ábrázolni a kapitalizmus visszataszító oldalát, mondván: eltúlozta benne az ország gazdasági helyzetét.
A második világháború idején egy európai népet is sikeresen maga mellé állított. Az 1942-es Lement a hold c. regényében egy náci katonák által megszállt észak-európai falu ellenállási küzdelmét mutatja be. A regényben meg nem nevezett országról a közvélemény azt feltételezte, hogy Norvégia, így aztán 1945-ben a norvég ellenállási mozgalom iránti együttérzéséért a norvég királyról elnevezett VII. Haakon szabadság-éremmel jutalmazták. Steinbeck a történetet később színpadra is átdolgozta.
Említésre méltó műve még az 1952-es Édentől keletre, amelyben a jó és a rossz örökös harcát ábrázolja két család több generáción átívelő történetének tükrében. 
Steinbeck maga ezt az írását tartotta élete fő művének, a regényt a fiainak szánta, hogy felhívja figyelmüket a családi hagyományokra. A regényből Elia Kazan rendezésében 1955-ben mozifilm is készült.
Steinbecket 1962-ben jutalmazták a legrangosabb irodalmi díjjal. A Nobel-díjat „…realisztikus és nagy képzelőerejű írásaiért” kapta, „melyek szimpatizáló humorral és éles társadalmi meglátással párosulnak.” Az író úgy érezte, nem jogos a Bizottság döntése, Stockholmban a díjátadási ceremónián azt mondta: „… Az író arra van hivatva, hogy előremozdítsa az emberi szív és szellem nagyszerűségét, hogy képes legyen nagylelkűséget találni a vereségben, hogy megtalálja a bátorságot, az együttérzést, és a szeretetet. A gyengeség és a kétségbeesés véget nem érő harcában ezek a tulajdonságok a reménynek és a nehézségek leküzdésének fényes zászlajai. Az az író, aki nem hisz abban hogy az ember tökéletesíthető, nem szentelheti magát az írói hivatásnak, nem igényelhet magának helyet az irodalomban.”
A magánéletében három nő játszott fontos szerepet: első asszonyára még idegenvezetőként talált rá 1928-ban. Carol Henninggel 1930-ban kötött házasságot, a gazdasági válság alatt az apja egyik házikójában laktak a kaliforniai 
Pacific Groove-ban, lakbért nem kellett fizessenek, és az íráshoz szükséges papírt is az öreg Steinbeck biztosította. A Kedves csirkefogók sikerét követően maguk mögött hagyták a szerény otthonukat és saját farmot építettek Los Gatosban. 1941-ben megromlott a kapcsolata Carollal, a rá következő évben el is váltak. Egy hónappal később már feleségül is vette Gwyndolyn Congert, aki két gyereket szült Steinbecknek. 1943-tól haditudósítóként volt jelen az európai fronton, részt vett a németek által elfoglalt Földközi-tengeri szigetek elleni kommandós akciókban is, de aztán 1944-ben Észak-Afrikában sebet kapott egy lőszerrobbanásnál, és hazatért Amerikába.
A második feleségétől 1948-ban vált el – a válást a felesége kezdeményezte. A következő év júniusában Steinbeck megismerkedett Elaine Scott-tal, 1950-ben házasságot is kötöttek. Elaine az író 1968-ban bekövetkezett haláláig mellette maradt. Szívinfarktus végzett vele 1968. december 20-án New Yorkban. Kívánsága szerint földi maradványait elhamvasztották és a család sírhelyénél helyezték örök nyugalomra a kaliforniai Salinasban.