Mindenkinek megvan a maga Caminója

Vidd hírét!
  •  
  •  

November 30., szerda, 6 óra. Budapest, Alle Libri könyvesbolt. Sándor Anikó El Camino – Az út, ami hazavisz (Jaffa Kiadó, 2011) című könyvének bemutatója. A nyüzsgő nagyváros luxus-bevásárlóközpontjának ragyogó díszletei között, amikor a hivalkodó jelek szerint minden és mindenki már az Ünnepre készül, belső utazásra invitál minket egy törékeny, szőke nő. Százast közelítő létszámúra saccolt, izgatott várakozással gyarapodó közönség; egyre-másra tűnnek fel újabb arcok, barátok, ismerősök, érdeklődők; mind mosolygósak. A szerzőnek is van mindenki számára egy nagy mosolya, meg sokak számára – amint arra a beszélgetőtársnak meghívott Vágó István is felfigyel –, egy-egy „csontszaggató” ölelése. Hamar kiderül, hogy sokan közülük útitársak. Vagy zarándoktársak. Egészen leegyszerűsítve a kérdést, többnyire azok vannak itt, akik már megjárták a maguk Caminóját. És azok, akik még előtte állnak.


Tiszta pillanatok következnek. Egy nő kiáll a kis és nagyközönség elé, elénk téve lelkének egy darabját.  Sándor Anikó saját bevallása szerint „átlagos, középkorú, magyar nő (…) az effajta lét minden nehézségével, küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítő elégedetlenségből, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem”. Ez a könyv felütése, és így indul a beszélgetés is. Nem sokat tudunk meg az előzményekről, a kiváltó okokról, legalábbis így elsőre: a környezet szemszögéből hirtelen felindulásból, váratlanul felmond a munkahelyén, szakít az addigi életével, és hónapok múlva már a Camino pora tapad a lábához. A beszélgetéssel párhuzamosan a kivetítőn újra meg újra, végeérhetetlenül futnak le a hangulatos képek, a fizikai utazás kézzelfogható bizonyítékai.

Hamar megtudjuk azonban, amit már előzőleg is sejtettünk, hogy nem hagyományos úti beszámolóról lesz szó, hanem egy belső utazásról, amely a fizikai valóságban zajlóval párhuzamosan történik. Sándor Anikó elárulja: a pompás portugál táj, a városok, Szent Jakab útjának „kulturális vonatkozásai” számára pusztán díszletek, amelyeknek kizárólag az a szerepük, hogy hátteret, helyszínt adjanak a belső történésekhez. Mindazonáltal hangsúlyozza: nem ezoterikus könyvet írt, és utazásának vajmi kevés köze volt a katolicizmushoz is. Egyszerűen felmerült benne a nagy kérdés: hogyan tovább? Továbbá egyéb, kisebb-nagyobb kérdések, amelyekre szeretett volna választ kapni.  Ha úgy tetszik, egy magasabb intelligenciától, bármilyen néven neveztessék is. (Ez lehet maga az Út is, amely majd mindenütt nagybetűvel szerepel a regényben.) Amennyiben a beavatottak számára elérhető misztikus tudással azonosítjuk az ezotériát, valóban nem az – de ha tágabb értelmében, az ember mint spirituális lény útkereséseként fogjuk fel, végül is erről van szó. Egy utazásról a lélek mélyrétegei felé, melyet bevilágít a Remény, hogy van esély közelebb kerülni önmagunkhoz, és a kérdések idővel megszülik saját válaszaikat.

Márpedig a válaszok meg is érkeznek, a szerző terminológiájában „gondolatnyilacskák” formájában… ha nem is mindig akkor, és nem is mindig úgy, amikor és ahogy számít arra az ember… Esetleg nem is mindig azokra a kérdésekre – van, hogy a válasz jön előbb, és a Camino vándora utólag szembesül a kérdéssel, amely ezt kiváltotta. Ahogy a szerző fogalmaz: az Út megfogja a kezed, és visz, és súg a füledbe. Eldönti, melyek az utazó valódi problémái, és hogyan oldhatók meg. Olyan dolgok történnek, amelyek felérnek egy-egy kisebbfajta csodával. Mintha lenne valaki, aki olvas a gondolataiban. Nem is egyvalaki: kívülállók, ismeretlenek, az útvonalát (életét) egy pillanatra tangenciálisan érintő emberek szólnak hozzá a benne zajló, ki nem mondott gondolatokhoz…

Vágó István, akire ebben a felállásban az örök szkeptikus szerepe jutott, akit az érdekel, mi késztethet egy embert egy ilyen lépés megtételére, nem állja meg, hogy ironikusan meg ne jegyezze: azért a szkeptikusnak is van lelke. És felteszi a kérdést: mi ez a nagy érdeklődés, divat lett a Camino? Esetleg Camino-konjunktúráról beszélhetünk? Megtudjuk, az értő közönség jóvoltából is, hogy csak kis hazánkból évente olyan 600-700 ember járja végig ezt az utat. Lehet ezt a Föld állítólagos különleges kisugárzására fogni, amely ezen az útvonalon – lévén, hogy a Tejút alatt húzódik –  felerősíti az indulatokat és az emóciókat, vagy lehet ezt a zarándokok egymásra hatásának (is) tulajdonítani, meg sok egyéb tényezőnek: egy biztos, ahogy a szerző mondja, ez a 800 km mindenkit megváltoztat.

Sándor Anikónak is alapkérdéseket kellett tisztáznia önmagában, önmagával a „kamínójárás” közben: például a nagymamája halála miatti bűntudata, az édesapjához fűződő kapcsolata, a férfiak kérdése várt feloldozásra, rendezésre, átgondolásra.  Egy mondat erejéig arról is fellebben a fátyol, hogy az útkeresésnek indult zarándoklatból fájdalmas vezeklés lett, egy olyan bűn miatt, amelynek elkövetéséről nem is tudott.

Azután a szerző felidéz egy mondatot, amelyet egy zarándoktársától hallott, és be is épített könyvébe: a csoda attól, hogy kimondja az ember, kisebb lesz… mert a csoda törékeny. Ahogy Sándor Anikó magyarázza, elcsendesülsz a végén… senkit sem akarsz meggyőzni. Sem az igazadról, sem a csoda megtörténtéről.  A csodát ápolni, dédelgetni kell, belül.

(Elgondolkodtató szavak egy világban, amely a meggyőzés „művészetét” sulykolja belénk… Önkéntelenül is felötlik bennem, amit nemrég olvastam valahol, Pál apostol szavai: a betű öl, a lélek megelevenít. Valahogy így kellene írni is, ezt szem előtt tartva.)

A beszélgetés végén újra felvetődik a kérdés, amely már a kezdetekkor is elhangzott: ki az, akinek szándékában áll végigjárni a Caminót? Szemmel látható változás nincs, de senki sem számol. Sándor Anikó különben sem akar meggyőzni senkit. Egy világban, melyben mindenki érzi, tudja, reméli, féli, hogy változás kell, egy világban, amelynek belső és külső színtereit a válság árkai szabdalják fel, sokféle út létezhet, amely segíthet gondolkodni, kérdezni, megérteni, továbblépni, fejlődni. Ez az egyik a sok közül. A szerző persze újra utazna. Vissza a Caminóra? Vagy vissza egy másik felszabadító, önmegismerő kalandba, Argentínába? Addig is, míg eldönti, ír még egy könyvet az argentin tangóról, a Buenos Aires-i tánciskolás napokról, az ottani nők méltóságáról és a miénktől eltérő sorsukról.

Havadi Krisztina


Vidd hírét!
  •  
  •