A különböző összeesküvés-elméleteket feldolgozó szórakoztató irodalmi művek mindig is népszerűek voltak, de Dan Brown Da Vinci-kódja óta különösen felkapottakká váltak. Sokan a siker zálogát látják abban, hogyha elővesznek egy többé-kevésbé vitatott közéleti témát, amelynek valamely részletét homály fedi, majd beépítik ezt egy akciódús fiktív cselekménybe. A siker annál nagyobb, minél „kényesebb” a téma, így a katolikus egyház és annak – vélt vagy valós – sötét ügyei különösen népszerűek ezeknek a szerzőknek a körében, valamint a műfajt kedvelő olvasóközönség körében is. Még akkor is, hogyha a legtöbb esetben az olvasó semmi többel nem marad, mint egy izgalmas krimi vagy thriller, és a regény alapjául szolgáló rejtély továbbra is ugyanúgy a homályba burkolózik, mint előtte.
Az 1976-ban született portugál író és televíziós producer, Luís Miguel Rocha egy hasonló témát választott Az utolsó pápa című, 2006-ban írt regénye témájául, amely magyar fordításban a JLX Kiadó gondozásában jelent meg: I. János Pál pápa halálának körülményeit. I. János Pál, eredeti nevén Albino Luciani mindössze 33 napig töltötte be a katolikus egyházfői tisztséget, amire XI. Leó pápa 1605-beli 11 napos uralkodása óta nem volt példa. A hivatalos közlemény szerint szívroham végzett vele, de mivel erre semmi előjel nem utalt, és holttestét nem boncolták fel, továbbá gyanúsan rövid idő alatt eltakarítottak minden nyomot a pápai lakosztályból, halálát rejtély övezi és megindultak a találgatások, mi több egész összeesküvés-elmélet alakult ki körülötte.
Anélkül, hogy különösebb részletekbe bonyolódnék, egy bekezdés erejéig vázolnám az összeesküvés-elmélet főbb vonalait. (Aki számára teljesen ismeretlen a téma, és úgy gondolja, hogy ennek a részleteit Rocha könyvéből szeretné megtudni, az ezt a bekezdést ugorja át!). Az elmélet szerint I. János Pál halála több személynek, illetve szervezetnek is érdekében ált: 1. Magas rangú vatikáni bíborosoknak, akik egyrészt fényűző életmódjukat érezték veszélyben, másrészt a Vatikáni Bank körüli sötét ügyletek leleplezésétől féltek. 2. Egy P2 (Propaganda Due) nevű szabadkőműves szervezetnek, amelynek mellesleg a fenti bíborosok közül nem egy a tagja volt, és amely vatikáni befolyásainak megszűnését féltette. A szervezetet 1981-ben leplezte le az olasz rendőrség, vezetőjének, Licio Gellinek a birtokában levő listáról pedig kiderült, hogy számos magasrangú politikus, tábornok, újságíró, üzletember tagja volt a szervezetnek. 3. Az olasz maffia, amely éppen a Vatikáni Bank és néhány bíboros piszkos ügyeivel való összefonódásából profitált, így természetesen sértette volna az érdekeit egy esetleges leleplezés. Már Albino Luciani pápává választása is sokak szemében – többek között a sajátjában is – meglepetésként hatott, hiszen abszolút esélytelenként indult a konklávén. Bizonyos források szerint a Vatikánban befolyást szerzett szervezetek pont azért szerettek volna egy kevésbé ismert személyt a pápai trónon, hogy piszkos ügyeiket továbbra is háborítatlanul folytathassák. Csakhogy I. János Pál áthúzta a számításaikat, és nemcsak a II. vatikáni zsinat által elindított reformfolyamatokat kívánta kőkeményen folytatni, hanem az egyházi adminisztrációban is gyökeres változásokat tervezett, továbbá feltett szándéka volt, hogy a Vatikáni Bank körüli botrányt és a vatikáni korrupciót felszámolja, megtisztítva az érintett bíborosoktól az egyházat. Hogy az összeesküvés-elmélet híveinek milyen mértékben van igazuk, azt nehéz eldönteni, van viszont néhány érdekes részlete ügynek, amelyek az ő gyanúikat erősíthetik: 1. Egyrészt I. János Pál feljegyzéseiből kiderült, hogy nemcsak azt látta előre, hogy igen rövid ideig lesz pápa, hanem azt is, hogy kit választanak majd utódjául. 2. Több olyan személy is, aki a Vatikán, szabadkőművesek és a maffia kapcsolatára nézve veszélyesnek tűnt, rejtélyes és tragikus körülmények között hunyt el a hetvenes és nyolcvanas években. És itt három személyt említenék meg: az oknyomozó újságíró Carmine Pecorelli, az „Isten bankárának” nevezett Roberto Calvi, valamint a maffia és a Vatikáni Bank közötti közvetítő szerepét betöltő Michele Sindona nevét.
Luís Miguel Rocha regényének indító jelenetében, az Úr 2006. esztendejében egy idős pap, Firenzi atya érdekes dokumentumokra bukkan Vatikán Titkos Levéltárában: a közel húsz oldalas szövegen maga I. János Pál pápa dolgozott halála estéjén dolgozószobájában. A dokumentum, a pápának a katolikus egyház gyökeres megreformálására vonatkozó elképzelései mellett, tartalmazta a harmadik fatimai titkot – némiképp más végkifejlettel, mint ahogy azt 2000-ben nyilvánosságra hozta az egyház –, a leváltandó vatikáni tisztségviselők névsorát, valamint a P2 nevű szabadkőműves páholy tagjainak listáját,mindezeket a pápa lapszéli feljegyzéseivel ellátva. Firenzi atya, miután rájött, hogy mekkora horderejű dologba keveredett és hogy valakik mindenképpen meg szeretnék akadályozni a dokumentumok nyilvánosságra kerülését, a papírok egy részét elküldte egy New York-i pap barátjának, a neveket tartalmazó listát pedig egy kódolt üzenettel együtt Londonban élő újságíró keresztlányának, Sarah Monteirónak.
A fő cselekményszál Sarah Monteiro személye köré épül fel. A fiatal újságírónő, portugáliai nyaralásából hazatérve postaládájában találja a borítékot a furcsa listával, majd nagyon hamar szembesül, hogy veszélyben forog az élete, valaki vadászik rá. Kis híján megölik, azonban az utolsó pillanatban egy Rafaelként bemutatkozó férfi megmenti. Kezdetét veszi egy hajtóvadászat, amelyben egyfelől Sarah és Rafael, majd később Sarah apja, az ügyben szintén érintett Raul Brandão Monteiro menekülnek, másfelől pedig a P2 és Gárda nevezetű elitosztaga, a CIA londoni irodájával karöltve az üldöző szerepét játsszák. London, Párizs, a portugáliai Mafra és Lisszabon, majd New York a helyszínei a nem kevés akciójelenettel tarkított üldözésnek, amelyben néha az üldözők és üldözöttek útja keresztezi egymást, utóbbiak számára nem egyszer életveszélyes helyzetet teremtve. Mindeközben Sarah egyre több információt tud meg a dokumentumok múltjáról és a nyomukban levő szervezetről, és egyre inkább körvonalazódik a Nagy Terv, amelynek hátterében egy titokzatos – csak J. C.-nek nevezett – öregúr áll, aki kézben tartja és mozgatja a szálakat. Ezt a központi cselekményszálat időnként egy múltbeli szál töri meg, amelyben elsősorban Albino Luciani, azaz I. János Pál körüli eseményekbe tekinthetünk be – a pápaválasztást megelőző időszaktól a végzetes éjszakáig.
A fentiek alapján akár úgy is tűnhetne, hogy Az utolsó pápa egy idegtépően izgalmas és mozgalmas thriller. A valóság azonban ettől némiképp eltér, ugyanis a regénynek nem igazán sikerül kitörnie egy idegesítő középszerűségből, semmi újat, semmi kiemelkedőt nem mutat tucatnyi hasonló könyvhöz képest. Először is a két cselekményszál egymáshoz való viszonya nagyon felületes, a múltbeli szál jórészt csak arra szolgál, hogy némi információhoz juttassa az olvasót, de nem kapcsolódik be szervesen a fő szálba. Emiatt eléggé kusza időnként a helyszínek és idősíkok váltakozása, olyannyira, hogy a regény vége fele a szerző szükségét érzi, hogy „képbe tegye” az olvasót, és egy-két „párbeszédesebb” fejezetben igyekszik a helyére rakni a hiányzó mozaikdarabkákat. Ezzel viszont az a gond, hogy így pont onnan hiányzik az izgalom, ahol a legjobban megfogná az olvasót: a pápa halála körüli eseményekből. Az összeesküvést ugyanis készen tálalva kapja az olvasó, anélkül, hogy egy kis agytornára serkentené a szerző, így valójában csak azért izgulhatunk, hogy Sarah és titokzatos segítője végül megmenekülnek vagy sem, sikeres lesz vagy elbukik a Nagy Terv.
A karakterek leosztása viszonylag egyszerű, pár személy a jó oldalon, egy kisebb hadsereg a másik oldalon, de ahogy lenni szokott, ez utóbbi – annak ellenére, hogy tele van jól képzett CIA-ügynökökkel és gyilkológépekkel – túl kevés ahhoz, hogy a leleményes és talpraesett, már-már szuperhős-kategóriába tartozó pozitív szereplőinkkel elbánjon. Az szinte már csak mellékes, hogy a karakterek megrajzolása bántóan felületes, alig tudunk meg egy-egy háttérinformációt valamelyik szereplőről. Ezzel szemben múltbeli cselekményszál karakterei többnyire valós személyiségek, kezdve I. János Pál pápától némely bíborosig, akiket többnyire nevükön nevez a szerző, mi több, a regény végén egy rövid mellékletben a legfontosabb életrajzi adataikat is megismerhetjük.
Számomra a legszokatlanabb talán az egész regényben a szerző elbeszélési stílusa volt. Helyenként nagyon dokumentaristára veszi a hangnemet, szinte az olvasót kézen fogva megy végig egy-egy eseményen. Olyan szófordulatokat használ, mintha kívülállóként, egyfajta távolságtartással szemlélné a cselekményeket, akinek időnként akad egy-egy hozzáfűznivalója. Ez pedig mindenféle átmenet nélkül fonódik bele a fikciós cselekményszálba. A kettő keveredése, vagy inkább a „kívülről” érkező megjegyzések nekem személy szerint nem jöttek be, sőt kimondottan zavartak. Hogy kissé érthetőbb legyen miről beszélek, íme néhány példa:
„Fordítsuk most figyelmünket erre a férfira…”
„Kétségkívül gyönyörű kép, csakhogy minket nem ez érdekel, hanem a férfi, aki nézi.”
„A híres British Museumban járunk…”
„Ezzel az egésszel oda akartam kilyukadni, hogy bemutassam ezt az idős férfit, akivel most megismerkedünk.”
Lehetne még sorolni, de azt hiszem ízelítőként annyi elég. Ilyen, és ehhez hasonló „beszólások” tarkítják az egész regényt, ami egy idő után nagyon idegesítő. A záró mozzanat ezekre valamilyen szinten magyarázatot ad (az más kérdés, hogy ettől még a szokatlan stílus utólag nem válik semmivel sem szerethetőbbé): zárásként egy J. C. monogrammal aláírt egyoldalas hozzászólást olvashatunk, amely szerint a homályba burkolózó férfi valamikor a P2 tagja volt és ő kérte fel a portugál szerzőt, hogy az általa elmondott valós eseményeket egy fikciós cselekménybe ágyazva írja meg I. János Pál halálának körülményeit. Mindezzel azt sugallva tehát, hogy jóllehet regényt tart a kezében az olvasó, de annak valóságtartalmához nem férhet kétség. A korábban már említett névmutató-szerű mellékletben is szerepel egy bizonyos J. C. nevű személy, akiről azonban semmiféle azonosító adatot nem közöl a szerző, csupán annyit, hogy 1978. szeptember 28-án meggyilkolta I. János Pál pápát. Ezt 2009-ben egy romániai magazin számára adott interjúban is megerősítette: elmondta, hogy a történteket személyesen mesélte el a neki pápa gyilkosa, és Dan Brown regényeivel ellentétben, amelyekben az összeesküvés-elméleti részek nem vagy csak kismértékben bizonyíthatók, Az utolsó pápa történései teljes mértékben a valóságon alapulnak.
Rocha két megjegyzéssel zárja a könyvét: 1. a szándékosan elhallgatott részeket egy jövőbeni kiadásban pótolni fogja; 2. a P2 nevű titkos szervezet még ma is létezik. A beígért részleteket a magyar fordításban még nem olvasható második és harmadik regényében, a The Pope’s Assassin (2008) és a The Holy Bullet (2011) címűben tárja fel. A titkok boncolgatása tehát folytatódik és feltehetően ennek az összeesküvés-elméletek kedvelői örülnek a legjobban, számomra viszont az kérdés, hogy a szerző ezeket mennyire tudja szervesen beépíteni a fiktív cselekménybe, és túl tud-e lépni a „se nem hús, se nem hal” típusú elbeszélési stíluson. Ha igen, akár még érdekes egésszé állhat össze a trilógia, de ha Az utolsó pápa színvonalán marad, akkor valóságtartalom ide vagy oda, feltehetően nem fog Dan Brown sikereinek a nyomába érni. És akkor talán azon is érdemes lett volna elgondolkodni, nem lett volna-e célszerűbb dokumentumregényben megírni az eseményeket. Főként, hogy saját bevallása szerint olyan információkhoz fért hozzá, amelyek a témában eddig megjelent dokumentumregények szerzőinek nem álltak rendelkezésére.