Ungvári könyvének bemutatója

Vidd hírét!
 
 

Jó reggelt, Európa!

Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zürzavarában
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én tereád víg,
jó reggelt köszöntök.

(Kosztolányi Dezső: Európa)

Lehet, hogy némiképp rendhagyó egy könyvbemutatóról írt rövid tudósítást egy másik szerzőtől származó mottóval kezdeni – de hát végtére is a szóban forgó bemutató maga is rendhagyó volt. Egy kis magyarázat: december 9-én, a klasszikus szépségű budapesti  Barabás-villában mutatták be Ungvári Tamás A halhatatlanság enciklopédiája című művét,  egyszersmind a szerző innen sugározta ki az éterbe, Gálvölgyi János és a hallgatók fülébe, szokásos könyvajánlóját a Klubrádió 10. születésnapján.  És még egy kis magyarázat: az élő adásban e vers felolvasására is sort kerített.

De addig is, míg erre sor került, a Scolar Kiadó gondozásában megjelent könyv szerzőjével Sugár S. András beszélgetett a kiadó képviseletében, továbbá rövid méltatást hallhattunk a neves drámaírótól, Spiró Györgytől is.

Termékeny szerzőről van szó, negyvennél több önálló kötettel: az asztalon néhány mű hevert, mintegy ízelítőt adva a kiadó és a szerző találkozásának eredményeiből.  A legfrissebb, melynek kapcsán összegyűltünk, egy trilógia (A feledés enciklopédiája, 2009; Az emlékezés enciklopédiája, 2010;A halhatatlanság  enciklopédiája, 2011) befejező darabja.

Sugár S. András elsőként azt firtatta: vajon nem elavult forma-e az enciklopédia a 21. században? Ungvári szerint ez az egyetlen műfaj, amelyre egyáltalán nincs szükség manapság. Ráadásul reménytelen vállalkozás is, ugyebár, hiszen az egész világ nem fogható be – amint az a könyv bevezetőjéből is kiderül, egy enciklopédián általában nem is azt szokták számon kérni, hogy mi minden van benne, inkább, hogy mi az, ami kimaradt belőle.

Ungvári harmadik „ellenenciklopédiája”  azért is „anti”, mert  – mint minden válogatás – esetleges és/vagy önkényes, korhoz kötött (20. század), szembemegy a kanonizálási törekvésekkel, valamint a befejezettség elvárásával… és azért is, mert száraz, unalmas adatok helyett történelmi miniesszék bontakoznak ki benne, színes történetek villannak fel, szomorúsággal, humorral oldva, olykor anekdoták. (Csak néhány név azok közül, akikről szól ez a könyv: Justus Pál, Pallavicini Antal, Pogány József, Szerb Antal, Balázs Béla, Lukács György, Rejtő Jenő, Andrássy Katinka, és még hosszasan sorolhatnánk.) Ungvári szóhasználatában afféle „banánhéj”-történetek ezek, hiszen a szerző történelmi víziójában a véletlen megnövekedett szerepet játszik.

Ennek kapcsán beszélgetőpartnere arra is rákérdezett, miért fontosak a mellékszereplők (avagy hogy kerülnek ők a „halhatatlanok” közé?)  Az író szerint mellékszereplők márpedig nincsenek. Részint azért nincsenek, mert  mindig is voltak-vannak nagy lecserélődések, amikor a történelem nagyszínpadán korábban esetleg teljesen ismeretlen „garnitúrák” kerülnek az előtérbe, vagy egykori mellékszereplők hirtelen főszereplőkké avanzsálnak.  (Részint pedig, gondolom tovább magamban, a mű bevezetőjének felütésére reflektálva: „A halhatatlanságról a halandók döntenek.” Ezért is reménytelen ez a műfaj, hacsak  – némi posztmodern életérzéssel – nem tekintjük önmaga paródiájának, nemde? Nem mellesleg a kötetben szereplők, hangsúlyozza Ungvári Tamás, korántsem mellékszereplők, hanem méltatlanul mellőzöttek.)

A hármas tagolású könyv első része A jelen archeológiája alcímet viseli. Ehhez kapcsolódott a következő kérdés: hogyan lehet alkalmazni a történelmi tapasztalatokat a jelenre? A szerző szerint ez jó kérdés, tehát nehéz rá válaszolni. Az bizonyos, hogy a múlt nem szakadt el a jelentől. Lám, itt vagyunk most a Barabás Miklós tervezte villában, és Ferenczy Béniről beszélünk (nem akármilyen menü, mosolygott a professzor, aki aztán a következő pillanatban kisfiúként emlékezett Füst Milánra… és máris vele együtt várakoztunk a polgári lakás előszobájában, a kilenc év hosszú délutánjainak egyikén, hátha behív minket beszélgetni a Mester).

Ki vagy te?  – vetette fel a kérdést adott ponton Sugár S. András.  Szintén jó kérdés, tehát szintén nincs rá jó (pontos) válasz. Professzor, író, irodalomtörténész, szenvedélyes kutató, aki egy-egy történetet ötoldalnyi lábjegyzettel dúcolna alá… Ungvári Tamás úgy tartja, minél inkább próbálja megfogalmazni önmagát az ember, annál merevebb lesz.  Azt azért fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a Tisztesség a vezérlőelv – életben, írásban, enciklopédián innen és túl. Hosszú évek tapasztalatai azt is felismertették vele, hogy bárhol, bármiben veszített,  az végül csak a javára szolgált.  (Aki ezek után még kíváncsibb lett az emberre, olvassa el A halhatatlanság enciklopédiájának végén a Kyvagiokén? című írást.)

Megtudtuk viszont, hogy mi mindenen dolgozik most.  S hogy szándékában áll újraírni a könyveit, hogy még jobbak legyenek. (Egyrészt nyilván az íróemberben is erősen munkál a tökéletességre való vágy… másrészt ott van az a sor az új könyv bevezetőjéből, amely szépen rárímel erre – már amennyiben feltétlenül szükségünk van egy rímre jelen beszámolónk lezárásához, és feltétlenül kereken akarunk bármit is lezárni.  Szóval: „… irodalomtörténészként a befejezett, lekerekített művek felettébb nyugtalanítanak.” )

Mi mást mondhatnánk: alkotásra, olvasásra fel!


Vidd hírét!