„Allan Karlsonnak nem voltak különösebb elvárásai az élettel szemben. Legyen ágya, legyen mit ennie, legyen valami tevékenysége és rendszeres időközönként bedobhasson néhány pohár pálinkát. Ha ez megvan, akkor sok mindent el tud viselni.” Feltehetően utóbbi kettő – de kiváltképp a pálinka – hiánya késztette az éppen századik születésnapját töltő Allan Karlsont, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve kimásszon a malmköpingi öregotthon földszinti szobájának ablakán, miközben társai és ápolói lázasan készülődtek az ő születésnapjának megünneplésére. És ez okozta az első bonyodalmat.
Az öregotthon melletti, árvácskával teleültetett virágágyásban való némi tétova toporgás után – mely elbizonytalanodás egyébként teljesen gyakorlatias okok miatt történt – Allan elindult a nagyvilágba. Első állomása a svéd kisváros autóbuszállomása volt, ahonnan a legközelebbi busszal távozott a kissé északabbra található Strängnäs irányába. Nem mellékesen egy kerekes bőröndöt is magával vitt, amely azonban nem volt az ő tulajdonában. És amelyhez egy Never Again nevű bűnbanda különös módon ragaszkodott, lévén, hogy nem kevesebb, mint ötvenmillió svéd korona leledzett benne. Ez pedig a második bonyodalomhoz vezetett.
A gyanútlan Allan – nyomában a svéd rendőrséget képviselő és az ő eltűnése után nyomozó Aronsson felügyelővel, valamint a Never Again bűnbandának a bőrönd felügyeletéért és a megfelelő helyre történő szállításáért felelős, Karó nevű, majd az előbbi felkutatásával megbízott Kübli nevű tagjával – az általa okozott bonyodalmakból mit sem sejtve folytatta céltalan utazását, miközben egyre több ismerősre tett szert. Először is egy piti kis tolvajjal, Julius Jonssonnal kötött barátságot, majd némi anyagi ellenszolgáltatás fejében az útszéli büfét működtető Benny Ljungberg csatlakozott hozzájuk. Aztán pár nappal később összehozta őket a sors az elvált és szépséges Gunilla Björklunddal – és Buster nevű juhászkutyájával, illetve Szonja nevű elefántjával –, majd mielőtt egy kényszerhelyzetből adódóan felkeresték volna Benny bátyját, az élelmiszer-nagykereskedő Bosset, véletlenül útjukba sodorta a sors a Never Again banda „Főnök” – becsületes nevén Per-Gunnar Gerdin – nevű vezérét, aki előbb szándékán kívül csatlakozott hozzájuk, később pedig szabad akaratából maradt velük. Hogy aztán a végén a díszes társaság éppen Aronsson felügyelővel kiegészülve Bali szigetén kötött ki egy mindannyiuk szerint jól megérdemelt nyaralás keretében, az szinte már mellékes. A lényeg ugyanis azon az eszement ámokfutáson van, amire Allannak a malköpingi öregotthon virágágyásától megtett első lépése valamint a Balin elfogyasztott – kinek-kinek ízlése szerint erős vagy kevésbé erős, és koktélernyővel díszített vagy nem – alkoholos italok között került sor.
És hogy ez a 2005. május 2-án kezdődő és június 16-án végződő ámokfutás nehogy esetleg kevésnek mutatkozzék, Jonas Jonasson egy másik – az előzőhöz hasonlóan szórakoztató – cselekményszállal is gondoskodik az olvasók garantált szórakoztatásáról. Ebben 100 évvel korábban, 1905. május 2-án indulnak az események és történetesen Allan Karlson életének első száz évét követhetjük nyomon. Bátran kijelenthetjük, hogy ez sem kevésbé volt kalandos, mint a 2005. évi, hat hétig tartó utazás, hiszen olyan „jeles” XX. századi személyiségek vonulnak fel hősünk színe előtt – vagy inkább fordítva –, mint Franco tábornok, a fizikus Julius Rober Oppenheimer, Harry Truman, Winston Churchill, a svéd miniszterelnök Tage Erlander, majd maga Sztálin – Berija marsall díszes társaságában –, Kim Dzsing Il és apja, Kim Ir Szen, valamint jó barátjuk, Mao Ce-tung, továbbá Charles de Gaulle és Lyndon B. Johnson. Persze nem mintha Allan Karson olyan nagy érdeklődést tanúsított volna a politika bármely irányzatával szemben – épp ellenkezőleg, egyáltalán nem érdekelte a politika –, egyszerűen jó időben volt jó helyen vagy rossz időben rossz helyen – ez csak nézőpont kérdése –, és nem utolsó sorban különös vonzalmat és hozzáértést tanúsított a robbanószerkezetek iránt – az atombombát is beleértve –, ami miatt az egyes államférfiak szemében különös tiszteletet vívott ki magának.
Ennél többet talán fölösleges is elárulni Jonas Jonasson igencsak hosszú címet viselő regényéről, hiszen egyrészt úgy sem lehet visszaadni az író stílusát és humorát, másrészt pedig szinte bármilyen kerettörténetet kitalálhatott volna a szerző, a szóban forgó előadásmód mellett a szórakozás garantált lett volna. Persze ki lehetne egy-két negatívumot is emelni – én csak az eléggé álmatagon induló és néhol kissé le-leülő történetet említeném –, de nem érdemes, mert az összkép az vitathatatlanul pozitív. Garantált a jókedv szinte az első oldaltól az utolsóig, így olvasás közben néha azon tűnődik az ember, hogy ennyi képtelenséget és marhaságot hogyan tud kitalálni valaki. Mert Jonasson könyve agymenés a javából – a szó pozitív értelmében véve –, és akik az ünnepek környékén egy kis vidámságra, felhőtlen kikapcsolódásra vágynak – esetleg kellemes percet szereznének másoknak –, azoknak melegen tudom ajánlani. Dicséret illeti mindenképpen a szerzőt, elsősorban azért, hogy elsőkönyves íróként ilyen szórakoztatót alkotott, továbbá az Athenaeum Kiadó munkatársait, akiknek köszönhetően igényes kiadásban jutott el a magyar olvasóközönséghez a világszerte több mint 1,2 millió példányban eladott és 2013-ban Svédországban filmen is megjelenő bestseller.