Robert Bloch 1959-ben írta legismertebb regényét, a Pszichót. Az addig elsősorban horror- és sci-fi történetekkel bemutatkozó szerző – aki mellesleg a neves amerikai horroríró, H. P. Lovecraft egyik legfiatalabb tanítványa volt – az elsők között fordult a bűnügyi irodalomban egy teljesen új irány felé: a műfajban addig megszokottól eltérően nem a bűncselekményre és annak felderítésére élezte ki regényét, hanem az emberi lélek fele kalandozott el. Ez a kalandozás teljesen más volt, mint korábbi alkotásaiban, nem a természetfeletti jelentette a borzalom forrását, hanem a psziché torz, beteges megnyilvánulásai, amit hozzá hasonló módon kevesek ábrázoltak addig a műfaj történetében.
A Pszicho cselekménye egyszerű: előbb Norman Bates-szel ismerkedünk meg, aki egy kisvárosban, a főúttól félreeső házában él anyjával, akivel első látásra nem felhőtlen a viszonya. Egy motelt működtetnek, amelynek a hely elszigeteltsége miatt viszonylag gyér a forgalma. Aztán Mary Crane életébe nyerünk bepillantást: a huszonéves lány egy ingatlanügynökségen dolgozik titkárnőként. Egy pénteki napon főnöke, Mr. Lowery 40 ezer dollárt bíz rá, hogy helyezze letétbe a bankba, a lány viszont, soha vissza nem térő lehetőséget látva, úgy dönt, hogy megszökik a pénzzel. Északra, Fairvale-be indul vőlegényéhez, útközben kétszer is kocsit vált, hogy eltüntesse maga után a nyomokat. Egész napos vezetés után, szombat este, nem messze a céljától eltéved és rábukkan a Bates-motelre, ahol kivesz egy szobát. A motel a végállomást jelenti lány számára, hiszen brutálisan meggyilkolják.
Az ingatlanügynökség a lány után küld egy Milton Arbogas nevű magánnyomozót, ezzel párhuzamosan Mary húga, Lila is keresni kezdi nővérét és Fairvalbe utazik annak vőlegényéhez, Sam Loomishoz. Itt bukkan fel Arbogas is, aki mindvégig követte Mary nyomait. Szimatára hallgatva a detektív ellátogat a motelbe, de mielőtt gyanúja beigazolódna, ő is áldozattá válik és nyoma veszik. Lila és Sam, miután képtelenek meggyőzni a kisváros seriffjét, hogy valami nincs rendben a motel és tulajdonosa körül, a saját kezükbe veszik a nyomozást. Kiderítik az igazságot és közben Norman Bates sötét titka is napvilágra kerül.
Nem könnyű a Pszichóról spoilermentesen írni, főként úgy, hogy a csattanót ne áruljam el. De nem is próbálkozom ezzel, hiszen a könyv megjelenése óta eltelt több mint fél évszázad alatt annyi információ elhangzott róla, hogy szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki teljesen ismeretlenül vegye kézbe. Azok közé tartozom, akik már többször is olvastak itt-ott Bloch regényéről, Hitchcock belőle készített filmjét is láttam régebben, így bizonyos értelemben nem volt újdonság számomra. Mivel pont ezek az előzetes információk akaratlanul is befolyásolhattak az olvasásban, nem volt egyértelmű számomra, hogy a szerző csattanónak szánja Norman többszörös tudathasadását – a felnőtt férfi személyisége mellett Bates-ben ott lakozik a kisfiú Norman, valamint az anyja, Norma, aki tulajdonképpen a gyilkosságokat is elköveti – vagy nem kezeli különösebb titokként. Jóllehet nagyon sokáig nem mondja ki, hagyja, hogy az olvasóban fogalmazódjék meg a gondolat, miszerint valami nagyon nincs rendben Norman Bates körül, a férfi monológjai, az anyjával való kapcsolata és párbeszédei, de egyéb apróbb utalások is lassan bizonyossággá érlelik a gyanút, és talán annál hamarabb, mintsem maga a szerző ezt nyilvánvalóvá tenné.
Ugyanakkor azért is nehéz véleményt mondanom Bloch könyvéről, mert nem tudom magam visszautaztatni ötven évvel korábbra, és úgy tenni, mintha az első könyvem lenne a műfajban. Számos pszichokrimivel és –thrillerrel a hátam mögött – amelyek között volt kiemelkedően jó és csapnivaló egyaránt – azt hiszem túlzott elvárás lenne magammal szemben, hogy a Pszicho olvasásakor ugyanakkora hatásra számítsak, mint amekkorát első megjelenésekor kiválthatott az olvasókban, vagy amekkorát kiválthatott volna, hogyha eddig nem olvastam volna semmit a műfajban. Persze szó nélkül nem lehet elmenni néhány dolog mellett. Először is itt van Bloch kifinomult stílusa, amelyben szinte minden szónak különös hangsúlya és súlya van, aztán a hangulatkeltés, ami kezdődik a helyszín- és időpontválasztással – félreeső, kevés ember által látogatott, szinte hátborzongató motel és a ház, valamint a többnyire este/éjszaka játszódó cselekmény –, fokozódik a fények és hangok játékának különös összhangjával, amelyek rezonálnak az olvasó idegszálaival – a zuhogó eső, a villámlás, a környezet zajai pont akkor kapnak hangsúlyos szerepet, amikor az izgalom is a legjobban a tetőfokára hág –, és kicsúcsosodik abban a már-már beteges aprólékosságban, amivel a szerző körülírja a környezetet, kiváltképp a stílusában és berendezésében is a XIX. század végén rekedt házat. Illetve nem utolsósorban ott vannak a Norman elméjében zakatoló gondolatok, párbeszédek torz, beteges megnyilvánulásai, a gyerekkori szorongás és a múlt feldolgozatlan emlékei, amelyek valójában elméje hasadására is megadják a magyarázatot. Mindezek együttesen egy nagyon jól megkomponált alkotássá teszik a Pszichót. Bloch zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy felismerte, a bűn nem magától való, nem egymagában létezik, hanem elválaszthatatlan az emberi lélek sötét bugyraitól, az elme kiszámíthatatlan mélységeitől. Erről a következőképpen vallott: „A második világháború eseményei és a sok áttanulmányozott pszichológiakönyv után úgy éreztem, az igazi szörnyűség nem az árnyakban és a szellemekben, hanem abban az eltorzult, kicsi világban rejtőzik valahol, amely a koponyánk belsejében van.”
Vitathatatlan, hogy a regénynek ott van a helye a műfaj klasszikusai között, bár kétségkívül elhomályosítja sikereit, hogy Albert Hitchcock 1960-as, négy kategóriában is Oscar-díjra jelölt filmje jóval föléje tudott nőni. A Pszicho magyarul számos kiadást megért már, a Tandori Dezső és Tandori Ágnes által fordított regény legutóbb a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg, a Pszichokrimi sorozat indító darabjaként.