A Wallander-sorozat első darabja minden olyan elemet tartalmaz, amitől ma egy regényt skandináv kriminek nevezünk: a cselekménye Skandináviában játszódik, bűnűgyi regény, ráadásul a legjobbak közül való. A gyilkosnak nincs arca magyarul már másodszor jelenik meg, ezúttal a Mérték Kiadó gondozásában.
Svédország déli csücskének tanyavilágát egy borzalmas kettős gyilkosság rázza meg: Ystad közelében egy tanyán brutális kegyetlenséggel lemászárolnak egy idős házaspárt. A férfi már halott, amikor a szomszédja rátalál, ám az öregasszony még él: egy kegyetlen fojtóhurokkal a székhez kötözték, eszméletlen állapotban találja a kiérkező rendőrség is. Pár nap múlva kiszenved a kórházban, ám halála előtt még annyit elsuttog a rá vigyázó rendőrnek, hogy „külföldi”. Ez az egyetlen nyom, amin Kurt Wallander nyomozó elindulhat, de őt az is érdekli, hogy a gyilkos vajon miért adott szénát a lónak a pajtában, miközben annak gazdáját ilyen kegyetlenül meggyilkolta. A fojtóhurkot is furcsának találják, az is utalhat arra, hogy külföldi az elkövető, de idővel ennél is kölönösebb dolgokra bukkannak a nyomozók: a meggyilkolt Johannes Lövgrennek hatalmas vagyona volt a közeli városka bankjában, és ezt eltitkolta még a saját felesége előtt is. Ahogy azt is, hogy közel ötven évvel korábban szeretőt tartott, és az egy törvénytelen gyereket szült neki.
Tulajdonképpen ennyit elégséges volna elárulnom a regény cselekményéről, ha a könyv egyik mögöttes üzenete nem kapcsolódna szorosan egy nem is annyira mellékszálhoz. A média ugyanis megszimatolja azt, hogy a nyomozók esetleg egy külföldit kereshetnek, mint lehetséges elkövetőt, ezt szétkürtölik a sajtóban, aminek következtében a dél-svédországi menekültszállások gyakorlatilag különféle támadások nyílt célpontjává válnak. A dolgok irányítása napok alatt kicsúszik a helyi rendfelügyelők kezéből, és hamarosan egy újabb gyilkosságot kell megoldani: valakik bosszúból agyonlőnek egy szomáliai férfit. Wallander és társai, valamint az olvasó előtt is nyilvánvaló, hogy a két eset teljesen külön kezelendő – ám ezt is, meg azt is meg kell oldani. Wallandernek mintha az ég szakadna a nyakába, ráadásul a magánélete is súlyos válságban van.
Henning Mankell érdekesen építi fel a regényt. A bevezető fejezetet jelen időben írta meg, ekkor bukkan a szomszéd a két lemészárolt öregre. Ez a jelenet, éppen az igék jelen időben való használatának köszönhetően olyan, mintha minden most történne, és az olvasó is szemtanúja lenne az eseményeknek. Aztán átvált a jól bevált múlt időre, de a rövid mondatok, a pörgős, életszagú helyzetek és pergő, ám nagyon is valószerű párbeszédek nem engedik el az olvasót, továbbra is ott ragadunk a hideg, szeles, dél-svédországi tájban, és szinte körömrágva követjük Kurt Wallandert az élet hétköznapjaiban. A regénynek mindvégig ő a központi alakja, szinte egyetlen pillanatra sem tűnik el a látóterünkből, ám Mankell gondosan ügyel arra, hogy közben a Wallanderen kívüli eseményekről se maradjunk le: pár beszúrt mondat, egy rövid bekezdés, a kollégák beszámolója vagy egy-egy párbeszéd, és rögtön teljes képet kapunk az egész nyomozásról.
Noha Kurt Wallander vezeti a nyomozást (érdekes, hogy egyedül a főszereplő nevét használja csak teljesen, a nyomozó kollégáit rendre csak a vezetéknevükön nevezi az író), valójában egy nagyon jól összehangolt csapatmunkáról van szó, és Wallander munkatársai hús-vér emberek, a környezetünkből is ismert, már-már szánalomra is méltó problémákkal. Rydbergnek például időváltozásra fájnak a lábai, és később ennél is komolyabb betegséget diagnosztizálnak nála; Hanson lóversenyre fogad; Wallander éppen elvált, a lányával gyakorlatilag nincs kapcsolata, az apja állandóan veszekszik vele, ő pedig nem tudja, hogyan közeledhetne a csinos ügyésznőhöz. A főhős magánéleti problémáit annyira élethűen adják vissza ezek a pörgő, rövid mondatok és jelenetek, hogy gyakran azon kaptam magam: Wallander kapcsolatai és családi gondjai miatt izgulok, és szinte mindegy is, hogy ki mészárolta le az idős házaspárt.
Mankell a regényt 1991-ben írta, a cselekmény 1990 januárjában kezdődik. Ez az a kor, amikor még nem volt mobiltelefon, a számítógépes nyilvántartás rendőrségi körökben gyerekcipőben járt, a nyomozókat nem segítette fejlett technológia, és a megérzéseikre meg a jó szimatukra hagyatkozhattak. Embereken keresztül üzentek egymásnak, és szóban hagyták hátra, hogy ki merre ment a dolgát végezni, előre megbeszélt időpontokban találkoztak, és nem szabadott késni, mert azt nem lehetett jelezni egy mobilra küldött üzenettel. 1990-et írtak abban az évben, Európában éppen a változás szele fújt, és a skandináv országokat elárasztották a csehszlovák, román és bolgár menekültek. A dél-svédországi kikötők különösen sok menekültet fogadtak, a kormány helytelen bevándorlási politikát folytatott, és ennek hatására egy társadalmi változás is gyökeret eresztett a skandináv országban: a felszínre törtek a rasszista megnyilvánulások, s titokban a csendes többség is szolidarizált azokkal, akik a menekültek beszivárgása ellen tiltakoztak. Wallander maga is többször kapja azon magát, hogy a menekültekkel szemben vegyes érzései vannak. Érdekes korkép ez egy olyan társadalomról, akikről Európa (de legalábbis a laikus szemlélő) egészen a tavalyi norvégiai vérengzésig azt hitte, hogy a békében élnek bárkival, és csendesen megtűrik az idegeneket. Lám, Mankell már 1991-ben arról írt, hogy könnyen elszabadulhatnak az indulatok a vidéki Svédországban is, ha csak a gyanúja is felmerül annak, hogy bevándorlók gyilkoltak meg egy idős, ártatlan házaspárt.