Tisztelt olvasó (ny)elvtársaim! Milyen lehet az a regény, amely az Athenaeum Kiadó Édes percek sorozatában jelent meg egy amerikai elsőkönyves (ám nem kezdő) írónő tollából, tipikus romantikus vígjátékot ígérő címmel: Nyakunkon a boldogság… De amely (és most figyeljen mindenki!) a következő mottót hordozza borítóján: „Olyan probléma nincs, amit egy könyvtárjeggyel ne lehetne megoldani!” Hát erre kaptam fel a fejem és a választottam olvasásra a regényt. Nem csalódtam. Bár a történet nem emelkedik ki, a szereplők tipikus (amerikai, de mondhatnám azt is, nagyvárosi) problémákkal küszködnek, a regény szerkesztésének és cselekményvezetésének mégis van jó néhány nem szokványos mozzanata, különleges pillanata.
Az alapszál az Andreas-család élete. A helyszín egy amerikai kisváros, ahol békességben elvannak a szülők, ahonnan ( kissé szlenges kifejezéssel élve) „páros lábbal” menekült el a két kisebb lány, és ahol, a rosszul értelmezett hűség és kötelesség rabjaként, éli életét a legnagyobb. Mindenkinek megfelel az évi egy találkozás a hálaadás-napi vacsorán és a havi egy telefon. Egész addig a pillanatig, amíg a sors különböző okok miatt haza nem kényszerít mindenkit. Itt és ekkor kezdődnek az igazi problémák.
Az Andreas-család egy dologban kirí a szokványos kisvárosi családok sorából: a Shakespeare-kutató apa munkája egyben hobbija is. Lányait Shakespeare-szereplőkről nevezte el: Rose (Rosalinda – Ahogy tetszik), Babb (Bianca – A makrancos hölgy) és Cordy (Cordelia – Lear király); a külvilággal szinte kizárólag Shakespeare-idézetekkel kommunikál. A névválasztással párhuzamosan, életmódjával és szenvedélyével lányaiba is beleoltotta a könyvek és az olvasás szeretetét. Rose, Babb és Cordy életét kisiskolás koruktól gimnáziumon, egyetemi bulikon, lakókocsikon és albérleti szobákon át végigkövették a könyvek. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha mindez nem ment volna az igazi kommunikáció rovására. Sem egymással, sem szüleikkel, sem alkalmi vagy állandó párjaikkal nem voltak képesek a szó igazi értelmében beszélgetni.
Rose, a legnagyobb lány egyetemi tanár, otthon él, szülei támasza, a család élő lelkiismerete. Bár maga előtt sem vallaná be, ebben az önként vállalt szerepben ő a legkevésbé boldog. A bajok tetéződnek, amikor párja, a szintén tanár Jonathan Angliában kap állást. Rose nem követi őt, de egyelőre még nem szakítanak. Vajon kiállja kapcsolatuk ezt a próbát? Képes lesz Rose végre elszakadni otthonról és saját életét élni?
Babb, a középső gyerek mostanáig New Yorkban élt. Ám a jólét, luxusárú cipők, ruhák, kiegészítők hajszolása lopásba kergette. Szerencséje volt, cége könyvelője nem jelentette fel, csupán elbocsátották és záros időn belül kötelezik adóssága visszafizetésére. Hát ezért költözik haza. Kiégetten és vesztesen, a sok felszínes kapcsolattól megcsömörölve. Oda jön haza, ahol a hangulat amúgy sem rózsás, ahol amúgy sem azért élnek együtt, mert így szeretnék, hanem mert így muszáj.
És a sors jó rendező: a legkisebb lány, Cordy is épp ekkor „szorul” haza. A lakókocsis-országcsavargó hippik életét élte, míg egy reggel egy motel mosdójában rá nem döbbent, hogy gyermeket vár. A lányban erős az életösztön, abortuszra nem képes, hát ő is hazaköltözik rendezni életét, kigondolni, hogyan tovább.
A kényszerű összezártság; a tény, hogy kénytelenek (legalábbis egy ideig biztosan) boldogulni szülővárosukban; az, hogy munkát kell keresniük és kapcsolatokat teremteniük, rádöbbenti a lányokat, hogy szülővárosuk több lehetőséget hordoz, mint az gondolták. Hisz előbb-utóbb mind elhelyezkednek, régi kapcsolatokat melegítenek fel és új barátokat szereznek. És nem utolsó sorban lassan-lassan megnyílnak egymás előtt, hisz ennyi terhet, ennyi titkot sokáig magukban hordozni képtelenség. Az élet feladta leckét legjobban talán Cordy oldja meg. Annak ellenére, hogy tőle várták a legkevésbé, hogy valaha felnőjön és képes legyen gondoskodni magáról és gyerekéről. Mint a népmesék legkisebb fia, végül felülkerekedik a nehézségeken és igazán boldog lesz.
A regényt egy különleges írói fogás emeli ki hasonszőrű társai közül: az elbeszélés többes szám első személyben történik (mi), hol valamelyik szereplő hangján, hol egy negyedik nővér hangján szól. De hiába várjuk, titokzatos negyedik leánytestvér nincs. Egy igazi mindentudó elbeszélő ez, aki benne él a szereplők testében-lelkében, ismeri a múltat, jelent s talán a jövőt is. Ez a „királyi többes” folyamatosan benntartja az olvasót a regényvilágban, még inkább átéljük az amúgy nagyon is átélhető, nagyon is emberi problémákat.
Az írónő, Eleanor Brown Washington D.C.-ben született, de élt és alkotott Amerikában és Angliában is. A Nyakunkon a boldogság az első regénye, de nem az első írása, mellyel nyomtatásban találkozhattak az olvasók. Magazinokban, újságokban, antológiákban már jelentek meg művei, ám országos ismertségre és nemzetközi hírnévre ezzel a regényével tett szert, elnyerve a New York Times Bestseller-díjat is.