John Irving: Fohász Owen Meanyért

Nagyon nehéz John Irving: Fohász Owen Meanyért című regényéről írnom. Nagyon friss az élmény, sok minden fog még leülepedni vagy felkavarodni bennem még sok ideig. Rég nem olvastam ilyen sokrétű regényt: számos réteg rakódik egymásra (gondolatok, szereplők, idősíkok, vallási és történelmi világképek) egymást szervesen kiegészítve és létrehozva egy kerek, egész történetet. Aminek füle is van, farka is, vagyis eleje és vége is. Különleges módon élveztem olvasni.

Pedig a kortárs regényekkel kapcsolatban mindig van a háttérben egy ilyen olvasói elvárás, hogy ne mondjam, olvasói „félelem”: a nyitott végű cselekmény, mely néha továbbgondolásra késztet, máskor viszont teljesen elbizonytalanít. Én nem igazán szeretem a nyitott végű regényeket és filmeket, én határozottan azt az ős-novellai, ezeregyéjszakai, dekameronos szemléletet képviselem, hogy mindenki fejezze be a maga történetét. Nos, John Irvinget ebben nem (ebben sem) érheti megszólás: története teljes, kerek; minden szálat elbogoz, minden szó elnyeri a megfelelő helyen a maga értelmét. Igazi katarzisélményt zár le utolsó mondata.

A történet egy igazi barátságról szól: Owen Meany és John Wheelwrigt élethosszig tartó barátságáról. „Igazinak” neveztem ezt a kapcsolatot, hiszen minden közhely elmondható róla: a két fél ismeri egymás hibáit és erényeit, és minden nehézség ellenére kitartanak egymás mellett mind a gyerekcsínyekben, mind a felnőttkori kalandokban.

Owen Meany nem volt átlagos gyerek: „annyira kicsi volt”, szürke, már-már gyöngyházszínű bőre tetézte furcsaságát, a hangszálaival is baj volt, valószínűtlenül vékony hangon, szinte sikoltásszerűen beszélt. De abban a kisvárosban, Gravesendben, ahol élt, az emberek így fogadták el őt. Pedig nemcsak a külseje volt fura. Éveihez képest koraérett, bölcs, jó megfigyelőképességű, biztos ítéletű kisfiú volt Owen Meany, sokszor még felnőtteket is zavarba hozó. Középiskolás, majd később főiskolás korában képességei messze kiemelték kortársai közül, tulajdonképpen mindent elért, amit el akart. Hihetetlen akaraterejével, szívós hitével barátját, Johnnyt is a jó úton tartotta.

Mert Johnny viszont egy átlagos kisfiú volt. Igaz, hogy édesanyja leányanyaként szülte őt, de ennél több rendkívüliség nem jellemezte. Családja Gravesend legjobbjai közé tartozott, édesanyja és nagyanyja szeretetben és a tekintélytisztelet nevében nevelte őt, később a nevelőapja is sajátjaként kezelte. Átlagos tanuló volt, akit középiskolás korukban Owen akaratereje és céltudatossága segített át az akadályokon. Sőt, barátja tanulási módszereivel a főiskolát is elvégezte és az angol irodalom tanára lett. Csupán a szerelem területén nem volt szerencsés, de ezen Owen a legjobb indulattal sem segíthetett, pedig még a besorozástól is megmentette barátját, ami nagy szó, hiszen a vietnami háború ideje volt éppen. Egy szó mint száz, Owen Meany úgy hagyta itt a földi életet, hogy a számára legdrágább ember sorsát biztos vágányon tudhatta.

Owen Meany és John Wheelwright barátságához még nagyon fontos adalék a regény első mondata: „Arra ítéltettem, hogy egy furcsa hangú fiúra emlékezzem, amíg élek – nem a hangja miatt, nem is azért, mert a legkisebb termetű ember volt, akit valaha ismertem, de még csak azért sem, mert okává lett anyám halálának –, csakis azért mert ő az oka annak, hogy hiszek Istenben; Owen Meany miatt vagyok egyáltalán keresztény.” Nagyon kell ez a mondat ahhoz is, hogy egyáltalán a regényről beszélhessek. Maga John Irving „kockázatosnak” nevezi ezt a mondatot előszavában: azt a kockázatot hordozza, hogy sok olyan olvasó, akinek „tele a hócipője a kereszténységgel”, eldobja a könyvet. Pedig nem annyira a kereszténység, mint inkább a hit kérdése kerül előtérbe, az a tény kerül bizonyításra, hogy hit nélkül élni nem lehet. Owen Meany személyiségében kétségtelenül van egy krisztusi jelleg: erős küldetéstudat jellemzi, érthetetlen események, hogy ne mondjam, csodák előidézője, barátja életét többször is „megváltja”, sőt halála is önfeláldozás azért, hogy mások élhessenek.

És nem ez az egyetlen gondolati vonulat a regényben. Owen és Johnny folyamatosan nyomon követi az Egyesült Államok Vietnam-politikáját, Owen világos és pontos szavai, helyzetfelmérése az esztelen emberáldozatokat követelő, értelmetlen háború kritikája. Johnny odáig jut, hogy emigrál Kanadába. Ennek az elhatározásnak és következményeinek gondolati-érzelmi hátterét is végigkövethetjük a regény során, nemcsak Wheelwright szemszögéből, hanem általános társadalmi szemszögből is. Az irodalmi és irodalomkritikai mozzanatok is folyamatosak: mit érdemes olvasni, miért érdemes olvasni, érdemes-e olvasni egyáltalán? („ …az olvasás minden erőfeszítések legnemesebbike … magasztosan önzetlen erőfeszítés, amely értesüléssel és inspirációval ajándékozza meg az embert” – 260. oldal).

Owen Meany szövegét folyamatosan nagybetűvel szedette az író. Hogy miért, hadd magyarázza meg ő maga: „Piros betűkkel is kiszedethettem volna Owen szövegeit, de az nyilván túl sokba került volna a kiadóimnak. Ezenfelül meg voltam győződve róla, hogy a nagybetű még irritálóbb, mint a piros. Owen hangja pedig irritáló, és nemcsak a hangzása miatt, hanem azért is, mert mindig igaza van. Irritáló az olyan ember, akinek folyton igaza van, és még az orrunk alá is dörgöli. A próféták irritálóak, és Owen Meany határozottan próféta.”

„Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Irving csodabogarakban nem szűkölködő írói univerzumában Owen Meany az egyik legkülönösebb, legmegfejthetetlenebb jelenség, olyan regényalak, akinek furcsa hangja sokáig visszhangzik majd az olvasóban, jóval azután is, hogy kilépett a történetből.” – idézem a fülszöveget.