Hans Keilson: Az ellenség halála

Írta : Hans Keilson
Eredeti cím : Der Tod des Widersachers
Eredeti kiadás : 1959
Magyar cím : Az ellenség halála
Fordította : Várnai Péter
Kiadó : Partvonal Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 302
75
Vidd hírét!
  •  
  •  

Hans Keilson 1909-ben született a németországi Brandenburg tartomány egyik fürdővárosában, Bad Freienwalde-ben. Első regényét németül 1933-ban publikálták, a második (a Keserédes komédia) megjelenésére már Hollandiában került sor 1947-ben, ahol az író száműzetésben élt. Az ellenség halálát is itt írta, a regény Németországban csak 1959-ben jelenhetett meg. Az angol nyelvű olvasók csak 2010-ben ismerhették meg, 101 évesen, pár hónappal a halála előtt. Az angol nyelvű kiadásokat a New York Times kritikusa óriási lelkesedéssel fogadta, és Keilsont a világ egyik legjobb írójának és zseninek nevezte. Most a magyar olvasók is eldönthetik, hogy Francine Prose mennyire járt közel az igazsághoz – itthon a könyv a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg.


A történetet keretbe foglalja egy másik, amelyből megtudjuk, hogy a kézirat egy holland ügyvéd által került a szerző kezébe, az ügyvéd pedig az egyik ügyfelétől kapta. Az ügyvéd azért adja át az egyes szám első személyben mesélő szerzőnek, hogy elolvassa, és mondjon véleményt róla. Mint mondja: a feljegyzések arról tanúskodnak, miként próbál egy fiatalember tisztába kerülni „sorsa nagyon is személyes kérdéseivel.” A két történet (a keret és a keretbe foglalt) közül egyértelműen az előbbi kitalált. Maguk a feljegyzések egyértelműen önéletrajzi ihletésűek.

Az egészet egyes szám első személyben meséli el egy fiatal zsidó, aki a nemzetiszocializmus felemelkedése idején él a náci Németországban – noha konkrétan a náci kifejezés egyszer sem szerepel a könyvben, és Hitlert is csak az ellenségként vagy B.-ként emlegeti, ahogy arra is pusztán rejtett utalást találunk, hogy itt tulajdonképpen egy zsidóról van szó. Így aztán úgy is lehet értelmezni a regényt, mint a mindenkori, (faji) gyűlöleten alapuló ellenségesség és háborúskodás allegóriája, de egyrészt ismerve a körülményeket (Keilson zsidó származású németként volt kénytelen menekülni az országból, a szülei Auschwitzban haltak meg), másrészt pedig figyelembe véve a nagyon szuggesztív gondolatokat és leírásokat, ezt az egészet szinte képtelenség egy másik környezetbe belegondolni.

A fiatalember visszaemlékezései egy eddig ismeretlen szemszögből mutatják meg a huszadik század (de talán az egész emberiség) legnagyobb tragédiáját. Naplót eddig is olvashattunk a második világháború borzalmairól, de eddig senki sem próbálkozott azzal, hogy ne az eseményeket láttassa, ne a mindennapok borzalmait vesse papírra, hanem egy olyan ember gondolatait közvetítse, aki zsidóként keresi a magyarázatot arra, hogy miért történt az, ami megtörtént. Vajon ő hogyan élte át a nácik hatalomra jutását? Mivel és hogyan magyarázta azokat a folyamatokat, amelyeknek akarva-akaratlanul a részese lett? Hogyan dolgozta fel mindezt?

A regény olvasása közben és után is vegyes érzéseim voltak: nem vagyok biztos benne, hogy mindvégig értettem Keilson gondolatmenetét. Amikor arról ír, ahogyan őt, mint zsidót kiközösítették az iskolában – azzal egyszerre felháborítja és elkeseríti az olvasót; nagyon szomorú és szuggesztív az is, amikor leírja, miként pakol hátizsákba az apja, tulajdonképpen belenyugodva az elkerülhetetlenbe és felkészülve a legrosszabbra. De van a gondolatainak egy másik fonala is, ami sehogyan sem passzol az eddigiekhez: az ellenségéhez való ragaszkodása és bizarr kötődése. Keilson mintha azt állítaná: nem tud a két fél egymás nélkül létezni. (A Partvonal Kiadó gondozásában megjelent kötet borítója is sokatmondó: egy alakot ábrázol, akinek árnyéka méreteiben a többszöröse, ijesztő, de egybenőtt a szóban forgó alakkal.) Ezt a teóriát erősíti az a történet is, amit a főszereplő barátja mesél el: az orosz cár jávorszarvasokat ajándékozott a császárnak, ám a szarvasok az új hazájukban egy idő után elpusztultak. Miután megvizsgálták őket, kiderült, hogy semmi bajuk nem volt, s a pusztulásukat az okozta, hogy hiányoztak nekik azok a farkasok, amelyektől Oroszországban ők féltek, és amelyek otthon rájuk vadásztak. Ugyan Keilson ezt a történetet egy nemzetiszocialista érzelmű szereplő szájába adja, de ez nem jelenti azt, hogy nem ért egyet az elmélettel. Az utolsó oldalon azt írja: […] kicsit örülök is annak, hogy már halott. Közben fájlalom is az elvesztését. Miért? Életem egy darabját magával vitte a halálába, visszahozhatatlanul.” (296. o)

Az ellenség halála egy őszinte vallomás arról, hogyan próbálta feldolgozni egy zsidó férfi a második világháború okozta megpróbáltatásokat. Keilson gondolatmenete azonban számomra helyenként legalább annyira visszás, mint a viccben szereplő, merényletre készülő nácigyűlölőé, aki azzal a szándékkal lesi ki Hitler reggeli, szokásos útvonalát, hogy egy revolverrel majd agyonlője a Führert; aztán azon a reggelen, amikor végre rászánja magát a tettére, Hitler konvoja késik, s az illető magában arra gondol: remélem, hogy nem esett semmi baja! Mintha hirtelen rádöbbenne, hogy az ellensége nélkül ő sem lenne többé ugyanaz.


Vidd hírét!
  •  
  •