Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Írta : Abraham Verghese
Eredeti cím : Cutting for Stone
Eredeti kiadás : 2009
Magyar cím : Könnyek kapuja
Fordította : Szigethy-Mallász Rita
Kiadó : Athenaeum Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 619
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Talán éppen ezek miatt tűnt olyan lebilincselőnek. Ezért volt az, hogy a hetek alatt, amit a könyv társaságában töltöttem, mintha egy új élőlény lett volna velem: amellett, hogy elszórakoztatott, beszélgetni is lehetett vele, gondolatokat, érzéseket ébresztett. Miközben intellektuálisan hol „heuréka” élményeim voltak, hol vitára sarkallt, érzelmek egész skáláját csalta elő belőlem: nevettem, sírtam, bosszankodtam, féltem és féltettem.  És végig ott volt mindezek mögött a komoly figyelés: mintha a Sorsot láttam volna, amit akcióba lép. Mintha Isten útjait láttam volna össze- és szétbogozódni. Vagy Shivát, a folyton újrateremtő és romboló hindu istent szemléltem volna munka közben.


Az önéletrajzi ihletés tagadhatatlan: Abraham Verghese orvos, hőseinek élete pedig egy kis missziós kórházhoz kötődik, ami az etiópiai Addis-Abebában, az író szülőhazájában működik. A cselekmény két generáció, Mary Joseph Áldás nővér és fiai sorsát öleli fel. Az egyéni sors különböző életutakkal kereszteződik, az egészet országok, népek sorsa fűszerezi, az olvasó pedig alig mer lélegzetet venni pokoljáró és mennybejutó útjain, amit a hősökkel együtt megtesz. Hiszen ez a könyv is olyan, mint maga az élet: jól megfér benne egymás mellett a zárdaszűz és az erőszakoló, az introvertált orvos, aki megszállottként gyógyít, és a véres kezű diktátor, aki ok nélkül is halálba küld, a felvilágosult kamasz és a babonák között élő anya, az afrikai, az ázsiai, az európai és az amerikai…

A könyvön túl folyton az íróra kell gondolnom, arra, mennyi tudás, sőt, bölcsesség lakozhat benne. Arra, hogy ismeri a harmóniát és a káoszt, az önuralmat és az állati indulatokat, a Bölcset és a Bolondot. Fogja a kezem, miközben, mint egy bizarr beavatási szertartáson, Danteként vezet sötét sikátorok gyalázatos bugyraiból az önzetlen és örömteli emberek mennyországába. Ugyanakkor ízig-vérig férfi: nem az érzelmek húrját pengeti, mégis komplex érzelmi skálát vonultat fel. Nem olcsó hatásvadász fogásokkal jön, hanem jól megszerkesztett cselekménnyel, ha úgy tetszik, tényekkel nyűgöz le, világosan megrajzolt karakterekkel, és hétköznapi, mégis szemléletes nyelvezettel.

A könyv szokatlan hangvételű előszóval indít: Marion Áldás Stone doktor, az egész regény narrátora bemutatja a családját: elhunyt édesanyját és ikertestvérét, valamint apját, akit csak felnőtt fejjel ismert meg, és a Nemhelyet, ezt az Addisz-Abeba-i kis missziós kórházat, ami egy véletlen elírásnak köszönheti a nevét (vagy talán az írói leleménynek, amivel megnevezi azt a helyet, ahol kezdet és vég, jó és rossz, élet és halál találkozik). Az előszó ugyanakkor indoklás is. Címe is van: „Aki elment”. A doktor halott ikertestvérének szánja a történetet, amit születésük és anyjuk halálának történetével indít, mondván, hogy „csak ez a történet lesz képes befoltozni a bátyám és köztem lévő szakadást”.

A szereplők tipizáltak, mint valami századfordulós realista regényben, életútjuk sorsszerű, ők maguk pedig szimbólum értékűek. Jellemző, hogy mindenkinek van „párja”, egy személy, akivel közösen sikerül beteljesiteni a „sorsot”, vagy létrehozni valamilyen egységet, mint Gós doktor és Stone doktor, Mary Áldás nővér és Hemá stb.  A cselekmény egy madrászi kolostorból indul, ahonnan a naiv főnökasszony missziós útra küldi a kolostor két növendékét, az ápolói képzettséggel is rendelkező, alig tizenkilenc éves Andzsalí és Mary Joseph Áldás nővéreket. Feladatuk, hogy Afrikában terjesszék a kereszténységet. Az utat Andzsalí nővér nem éli túl: tífuszjárvány áldozata lesz. Mary Joseph Áldás nővér a hajón nemcsak társát ápolja odaadóan, hanem Thomas Stone doktort is, aki Etiópiába igyekszik, hogy egy kis kórház sebésze legyen. Adenbe érve a buzgó és tájékozatlan nővér megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy az apáca, akihez irányították, meghalt. Jó időbe telik, míg sikerül megszöknie Jemenből, és az egyetlen „ismerőséhez” megy: a hajóról ismert Stone doktorhoz, az Addis-Abeba-i Nemhelyre.

A család krónikáját író fiatal orvosnak nem áll pontos adat rendelkezésére az anyja jemeni tartózkodásáról. Csak azt tudja, hogy annyira szörnyű élmények érték, hogy később sem volt hajlandó mesélni róluk. A Nemhelyen a nővér rögtön Stone doktor asszisztense lett, és hét évig dolgozott a magába forduló, érzelmei kifejezésére képtelen, olykor furcsa rohamokkal küzdő, ám kitűnő szakember sebész mellett. A hetedik év végén a nővér – mindenki számára meglepetésként – sziámi ikreknek adott életet.

Mivel a terhességről senki nem tudott, időben jött segítség hiányában a nővér belehal a szülésbe. Hiszen így teljes a kör: a nő legyen asszony és anya – de az apáca ne piszkítsa be a habitus becsületét. Ilyenformán Mary Joseph Áldás nővér a szeretetnek, az odaadásnak, az alkalmazkodásnak – a tiszta nőiességnek lesz a szimbóluma.

Mint kiderült, az ikerpár apja a doktor, aki egyik különös rohama alkalmával keresett vigasztalást a nővérnél, akivel a közös hajóút óta szerették egymást bevallatlanul. A doktor megrendül az eseményektől, annyira, hogy elhagyja gyermekeit, sőt, a Nemhelyet is, szinte szökve távozik, és csak sokkal később, Amerikában találkozik majd felnőtt gyermekeivel.

Az elárvult ikerpárt Hemá veszi szárnya alá. Ő a Nemhely szülésznője, karakterként pedig Mary Áldás nővér kiegészítője, a beteljesült nőiesség, az Anya és feleség jelképe. A hirtelen jelentkező anyai érzés meglágyítja, és végre elfogadja Gós doktor – az Apa – évek óta elutasított szerelmét. A két orvos szeretetben neveli fel az ikerpárt, akiket már a születés traumatikus folyamata alatt szétválasztanak, hiszen csak egy húsos cső kötötte őket össze, a fejüknél. Ifjúkorukig a Nemhely az otthonuk, fejlődésüket a kórház és betegeinek mindennapjai határozzák meg, no meg Etiópia diktatórikus rendszere, ami lehetővé tesz olyan képtelenségeket, hogy az autóból kinézve a gyerekek akasztást pillantsanak meg. A két gyerek különös módon kommunikál egymással, nincs szükségük szavakra, már a születés pillanatától, vagy tán még azelőttről ismerik egymás érzelmeit, gondolatait. Önmagukat az elbeszélő is csak Shivamarionként nevezi meg ebben az első időben. Ők talán arra hivatottak, hogy rádöbbentsenek, minden széttöredezettség oka a tökéletlen kommunikáció – amiben ők is csődöt mondanak, mihelyt kettejük szűk világába beengedik a külvilágot.

A szerző: Abraham Verghese

Shiva és Marion, bár külsőleg nagyon hasonlítanak, belsőleg különböznek. De hát így lesz teljes a kör: kiegészítik egymást. Ők ketten, mintha a keresztény és a hindu világ találkozásából születtek volna. Lassú, ámde biztos eltávolodásuk elkerülhetetlen. Marion érzelmes, Shiva hideg. Marion ok-okozati összefüggéseket keres, Shiva a jelenben él. Marion ösztönösen tapintatos, és hatalmas empátiája van, Shiva nem latolgat, és nem próbál belátni az emberek cselekedeteinek mozgatórugói közé, sosem néz hátra, nem érdeklik a dolgok okai és következményei. Marion számára minden ember egy-egy történet, és ezek a történetek összefonódnak, át- meg átszövik egymást, szereplőikkel élete legkülönbözőbb szakaszaiban találkozik, hol segítőként, hol csak a Sors rendelésének beteljesítőjeként. Shiva számára látszólag csak kóresetek léteznek. Belső életét annyira elrejti mindenki, ikertestvére elől is, hogy csak a végső, sorsdöntő pillanatokban derül fény „emberi” érzelmeire. Bár sosem végez orvosi egyetemet, mégis elismert szakember válik belőle, akiről még világhírű szaklapok is írnak. Marion őszintén szereti gyerekkori játszótársukat, az erithreai származású Gannitot, és évekig őrizgeti magát neki, ellenállva a felajánlkozó utcanők és a kamaszvér csábításainak. Az örömlányok adományait megkóstoló Shiva pedig az első adandó alkalommal magáévá teszi a kíváncsian felajánlkozó, felületes lányt. Ez az eset mindannyiuk sorsát befolyásolja a továbbiakban. Végleg elszakítja az ikrek közötti különös köteléket, összetöri Marion belső életét, Shivát még fokozottabban sajátos világa fogjává teszi. Gannit számára pedig elkezdődik lefelé való repülése: anyja körülmetéli, és a fertőzésbe majdnem belehal, elveszíti Marion tiszteletét, később államellenes terroristák között látjuk viszont. A büntetés elől Amerikába disszidál, ahol – beteljesítve Marion sorsát – régóta áhított együttlétük alatt hepatitisz vírussal fertőzi meg az egyetlen férfit, aki valaha is szerette. Végül nyomorultul pusztul el egy börtönkórházban. Ilyenformán Gannit az ostoba többre vágyás, az örökös továbbkeresések, az ok nélküli élményhajhászás megtestesítője, kicsit arra a mesei szereplőre hasonlít, aki az aranyhaltól folyton többet követelve végül a kezdetinél is nagyobb nyomorban találja magát.

A Nemhely egy kis sziget, ahol fent és lent, élet és halál találkozik. Élete nem látszik tudomást venni az országban uralkodó politikai viszonyokról. Miközben Hemá a királyi család tagjainak kedvelt szülésze lesz, Shiva a túl fiatalon férjhez adott bennszülött lányok jellegzetes nőgyógyászati problémáinak apostolává válik, Gós doktor pedig és a felserdülő Marion válogatatlanul mentik meg az egyszerű bennszülöttek, és az odakerülő államellenes szervezkedők életét, akaratlanul is gyanúsakká válva. Gós börtönbe is kerül, a kamasz Shiva, és Marion pedig ezalatt dadájukkal, Rozitával és annak Gannit nevű lányával átesnek a tűzkeresztségen: egy részeg katona halálát okozzák, aki fegyverrel jön elrabolni Rozita megölt puccsista szeretőjének motorbiciklijét. Valamiféle felnőtté válási szertartás ez is, Marion sosem bír többé szabadulni a „gyilkosság” gondolatától, mindig magában hordozza a bűntudatot. Góssal beszélgetve megsejti, hogy nemcsak neki: minden embernek vannak titkai, amit kíméletből nem mond el szeretteinek.

Gós doktor halála után nem sokkal Marion, mivel orvosként kapcsolatba kerül a sikertelen puccskísérlet résztvevőivel, kénytelen elhagyni szülőhazáját, Etiópiát, és sokáig nem is térhet vissza. Amerikában egy sor új tapasztalat éri, megismer egy teljesen új civilizációt, eltérő emberi és szakmai kihívások várják.  Egy névtelen kis kórház sebésze lesz, találkozik az apjával, és – újabb kört bezárva – megérti annak életét. Stone doktor időközben neves májspecialista lett, segítségével pedig a Mindenkor Segítő Szűz Mária nevet viselő kis külvárosi kórház hamarosan hírnévre tesz szert orvosi berkekben – különösen, miután ott hajtják végre a Marion életét megmentő májátültetést. Thomas Stone doktor ilyenformán a munkájáért élő, érzelmei kifejezésére képtelen, de jóindulatú és segítőkész szakember szimbóluma.

Shiva élete örökre a Nemhelyhez kötődik.  Csak akkor mozdul el onnan, mikor ikertestvére halálos betegségéről tudomást szerez. Hemával együtt New Yorkba utazik, és felajánlja egy májlebenyét, hogy fivére életét megmentse. A kockázatos műtétet Stone doktor végzi el, és Marion szinte csodával határos módon meggyógyul. Shiva viszont, miután felépült a májműtét után, egy agyvérzés miatt életét veszti. Marion mellette fekszik a kórházi ágyon, nézi, mint száll el gépekről lekapcsolt fivéréből az élet, érzi, mint hűl ki a teste. És ezzel egy újabb kör zárul be, hiszen az ajándékba kapott májjal Shiva újra Marion részévé válik, a szétesett teljesség újraegyesül. Marion nem gondol többé magára Marionként: újra Shivamarionná lett. „Itt vagyunk, anyu” – köszönti a gyászoló Hemát, aki maga is megérti, hogy két fiát most már egy testben kell szeretnie.

Marion visszatérte is lezár egy kört: ha az előszó az „Aki elment” címet viseli, az utolsó előtti fejezet címe „Aki megjött”. Marion visszatér a Nemhelyre, igazi otthonába, hogy anyja és apja örökébe lépve etióp és erithreai rászorulókat gyógyítson. Amikor visszatérte után az első műtét befejeztével tükörbe néz, Shiva arca tekint vissza rá.

Az érzelmi kört a regény végén a családi krónikát elbeszélő fiú zárja rövidre: megtalálja édesanyja Stone doktorhoz írt, visszafogott hangú levelét, kétségtelen bizonyítékát szülei soha ki nem mondott, rövid életű szerelmének. Amikor a levelet telefonban felolvassa megöregedett édesapjának, akihez szól, és aki sosem kapta meg, hangja olyan közelinek tűnik, „mintha világainkat semmi sem választaná el egymástól”. Újabb megnyugtatóan bezáruló kör.

Ne felejtsük el Mary Joseph Áldás nővért se. Élete köre lezárult, de gyermekei sorsát lezáratlanul hagyta itt. A kereszténnyé lett indiai nő személye a hit hegyeket mozgató erejének szimbóluma. A lélek rezdüléseit finoman érzékelő Marion számára sosem volt kérdéses édesanyjuk szeretete, ami a válságos pillanatokban a túlvilágról is érzékelhető. Jelen van fiai életében néhány szimbólum értékű tárgy (Szent Teréz elragadtatásáról készült kép, egy levél), egy-egy gondolat vagy érzés formájában, amik a döntő pillanatokban befolyásolják azok sorsát. A vele való kapcsolat néha annyira felerősödik, hogy Marion úgy érzi, édesanyja szól hozzá, mint gyerekkorában, a nővérszobában, vagy fivére halála után, Szent Teréz szobra előtt imádkozva.

Az egyéni sorsok bonyolult hálója mellett a könyv Afrika különböző országainak és népeinek sorsát is festi. Jemen, Erithrea és Etiópia bennszülött és bevándorolt, ezer nyelvet beszélő, megannyi istenben hivő, babonáknak áldozó, kiszolgáltatott, sokszor tudatlan, máskor titkos, ősi tudás birtokában levő számtalan népe színes kavargássá, ízekké és illatokká, szokások és szertartások őrzőjévé válik a könyv lapjain.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •