Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot?

Írta : Umberto Eco
Eredeti cím : Come si fa una tesi di laurea
Eredeti kiadás : 1977
Magyar cím : Hogyan írjunk szakdolgozatot?
Fordította : Klukon Beatrix
Kiadó : Partvonal Könyviadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 214
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Hogyan írjunk szakdolgozatot? Például úgy, hogy befektetünk egy ésszerű összeget, és mással íratjuk meg a dolgozatot, esetleg lemásolunk egy néhány évvel korábban, más egyetemen benyújtott (esetleg idegen nyelven megjelentetett) dolgozatot. Ugye, hogy ismerős a helyzet? Nemcsak a sajtó van tele időnként ilyen és ehhez hasonló hírekkel (lásd. a plágiumvádba nemrég belebukott magyar ex-államfőt, vagy az új román kormány alig pár nappal beiktatása után szintén plágiumbotrány miatt leváltott oktatási miniszterét – hogy a fontosabbakat említsem), hanem aki egyetemi hallgató, az nap mint nap találkozik olyan kollégákkal, akik hasonló eszközökkel próbálják az egyetemi évek rögös útját ilyenképpen megkoronázni. Nyilván ez is egy módszer, ami akár sikeres is lehet, feltéve, ha az ember elég ügyes, és persze nem vágyik közéleti pályára. Umberto Eco könyve viszont elsősorban nem nekik szól, hanem azoknak, akiknek „ésszerű lehetőségük van arra, hogy a nap néhány óráját a tanulásnak szenteljék, és akiknek a szakdolgozat, amelyre a diploma megszerzése után is szükségük lehet, némi intellektuális élvezetet is okoz.


Persze Eco könyvéből nem fogjuk megtudni, hogy mit kell egy dolgozatba beleírni, és ezt a szerző már a bevezetőben tisztázza. A könyv ezzel szemben öt pontban járja körül azt, hogy a milyen irányelvek szerint kell megalkotni társadalomtudományi, tanári, jogi szakon egy szakdolgozatot: 1. a szakdolgozat meghatározása, 2. a témaválasztás és az időbeosztás, 3. a bibliográfiai kutatás módja, 4. a talált anyagok rendszerezése, 5. a dolgozat formai követelményei. Az öt pontnak összesen hat fejezetet szentel a szerző, ezekben veszi lépésről-lépésre a szakdolgozat elkészítésének folyamatát. És teszi mindezt olyan szórakoztató stílusban, nem kevés humorral körítve, hogy az olvasó – vagy ahogy a szerző nevezi a szakdolgozat megírására vállalkozó személyt, a hallgató vagy jelölt – sokszor nem is érzi, hogy egy komoly szakkönyvet tart a kezében.

Az első fejezetben Eco elmagyarázza, hogy mi is az a szakdolgozat, miért is van rá szükség, milyen típusai vannak és mire használható a diploma megszerzése után. Mindeközben olyan tanácsokkal látja el a hallgatót, amelyekkel már a legelején elkerülhet néhány buktatót. A második – a témaválasztásra vonatkozó – fejezethez a témaválasztás négy szabályával vezeti át az olvasót. Ezek értelmében a témának a jelölt – és nem a vezetőtanár – érdeklődési körét kell tükröznie, a forrásoknak hozzáférhetőknek és kezelhetőknek, érthetőknek kell lenniük, a módszert pedig a jelölt felkészültségi szintjéhez megfelelően kell kiválasztani. Amit Umberto Eco egy mondatban a következőképpen foglal össze: „aki szakdolgozatot akar írni, olyat írjon, amilyenre képes”.

A témaválasztással foglalkozó fejezetből megtudhatjuk, hogy mi a különbség a monografikus és körképszerű, történeti és elméleti szakdolgozat között, a szerző pedig nagyon érzékletes példákat használ gondolatainak alátámasztására. Szintén itt tér ki két igen lényeges kérdésre: a szakdolgozatírásra szánt idő és az idegen nyelvek ismeretének szükségessége. Az időkeretet látszólag igen tágan értelmezi – ne legyen hat hónapnál rövidebb és három évnél hosszabb –, azonban ismét jó érvek és példák sokasága jelzi, hogy miért indokolt ebbe beleférni. Ami az idegen nyelveket illeti, nyilván előnyös, hogyha valaki ismer egy vagy több idegen nyelvet, azonban ennek ellenkezője sem feltétlenül tragédia. Feltéve, ha a következő szabályt szem előtt tartja: „úgy kell szakdolgozattémát választanom, hogy ne igényelje olyan nyelv használatát, amelyet nem ismerek vagy nem áll módomban megtanulni.” A témaválasztás kapcsán merül fel a tudományos és politikai szakdolgozat közötti látszólagos ellentét kérdése, amelyet azonban a szerző nagyon elegánsan old fel, rávilágítva, hogy valójában egy mesterségesen kreált problémáról van szó, és egy politikai dolgozat is lehet tudományosan megalapozott.

Miután sikeresen kiválasztotta a témát, a hallgató újabb dilemmával szembesül: milyen forrásokat használjon a szakdolgozathoz? Erre Eco a harmadik fejezetben adja meg a választ: elmagyarázza az elsődleges és másodlagos források közötti különbséget, kiemelve annak fontosságát, hogy elsősorban az előbbiekre támaszkodjunk, anélkül azonban, hogy görcsösen ragaszkodnánk olyan esetekben is hozzájuk, amikor az nem feltétlenül indokolt. Majd bevezet a szakdolgozatírás talán legizgalmasabb fázisába: az irodalomjegyzék könyvtári felkutatásába. És teszi mindezt olyan szórakoztatóan és érdekfeszítően, hogy egy pillanatra elfelejtjük, hogy tulajdonképpen mire is vállalkoztunk, és szinte már úgy érezzük, mintha egy izgalmas kis nyomozás kellős közepén lennénk. Arra viszont ügyel a szerző, hogy ne feledkezzünk meg a könyvtárazás egyik legalapvetőbb szabályáról: a cédulázásról, ami az irodalomjegyzék összeállításában nyújt segítséget. És ami a majdani szakdolgozat szempontjából igencsak fontos: számos példán keresztül a bibliográfiai adatok helyes használatával ismerkedhetünk meg, amit a szerző egy összefoglaló táblázatban szintetizál az alfejezet végén.

A fejezet talán legérdekesebb része az, amikor Eco leszámol azzal a mítosszal, hogy a vidéki kiskönyvtárakban semmiféle anyagot nem lehet találni egy-egy témához: az alessandriai könyvtár nevet viselő kísérlete – Alessandria egy észak-olasz kisváros, a szerző szülővárosa – jó példa arra, hogy nem kell feltétlenül nagyvárosok vagy neves egyetemek könyvtáraiban keresgélni ahhoz, hogy anyagot lehessen gyűjteni a szakdolgozathoz.

Umberto Eco

Miután túlvagyunk a kutakodáson, következhet a talált anyagok rendszerezése és elolvasása. És itt egy újabb tanács: mindenekelőtt a címet, a bevezetőt és a tartalomjegyzéket kell megírni, ezzel adjuk meg ugyanis a szakdolgozat kereteit, ezek képezhetik egy használható munkaterv alapjait. Nyilván, a munka során ez változhat és feltehetően változik is, de ha van kiindulási pont, a változtatás is könnyebb. Ezt ismét egy nagyon jó példával – utazás előtti útvonaltervezés – szemlélteti. Ha megvan a munkaterv, akkor következhet a dolgok neheze: az irodalomjegyzékben összegyűjtött anyag olvasása és rendszerezése. Ez persze azt is jelenti, hogy a bibliográfia egyre bővül, az elolvasott könyvek és cikkek újabb és újabb címeket vetnek fel. És mivel csak a legideálisabb esetben fordul elő, hogy az összes olvasásra váró könyv ott lapul a polcunkon, arra várva, hogy aláhúzogassuk benne a használható gondolatokat – de hogyha ott lapulnak, akkor habozás nélkül meg kell tenni, véli Eco, szerinte „a könyveket azzal tiszteljük meg, ha használjuk őket, nem pedig azzal, ha talonba tesszük” –, olvasás közben igencsak ajánlott jegyzékeket (témajegyzék, szerzőjegyzék, idézetek jegyzéke, olvasmányjegyzék, munkajegyzék) készíteni. A legfontosabb az olvasmányjegyzék, így ennek elkészítését különös körültekintéssel kell elvégezni. Ezt elősegítendő a könyvben nem kevesebb mint 15 oldalnyi táblázatban szemlélteti a szerző, hogyan is kell kinézzenek az olvasmánycédulák.

Végezetül pedig, miután elolvastunk és kicéduláztunk mindent, nekiláthatunk a dolgozat megírásának. Ezzel kapcsolatosan Eco olyan kérdéseket válaszol meg, mint a kihez szól a dolgozatunk, hogyan szólunk az illetőhöz? Számos olyan írási technikát sorol fel, amelyeket érdemes megfontolni. Külön alfejezetet szentel az idézeteknek – ezen belül tíz szabályban foglalja össze az idézetek alkalmazásának módját –, illetve külön pontban foglalkozik a parafrázis és plágium kérdésével, példák segítségével elmagyarázva a köztük levő különbséget. És ha már idézetek és parafrázis, akkor nyilván nem lehet szó nélkül elmenni a lábjegyzetek helyes használatának módja mellett sem – ez szintén külön alfejezetet kapott a könyvben. A fejezet végén két rövid, de annál hasznosabb és érdekesebb alfejezetet találunk a dolgozatírás közben elkerülendő csapdákról és rossz szokásokról, illetve a tudományos önérzetről.

Öt szempont, öt fejezet – ezeken átrágva magunkat, látszólag a végére értünk a szakdolgozat elkészítésének. És valóban, szinte befejeztük, már csak az utolsó simítások vannak hátra, a formai dolgok: margók és sorközök, alfejezetek, idézőjelek és más írásjelek, központozás és rövidítések használata, valamint a bibliográfia, függelék és tartalomjegyzék elkészítésének módja. Ezekre vonatkozóan egy rövid fejezetben sok apró tanáccsal látja el a hallgatót a szerző. Végezetül pedig – az Összegzés címet viselő hetedik fejezetben, mintegy záró gondolatként – két megjegyzést fogalmaz meg: „a szakdolgozatírás szórakozás, a szakdolgozat pedig olyan, mint egy hízott disznó, az ember semmit nem dob el belőle.” Milyen igaz, hiszen ha az ember nem pályatévesztett és nem véletlenül vagy valami külső kényszer hatására került az illető szakra, örömmel fogja megírni a szakdolgozatát, kihívásként fog rá tekinteni. Egy jól megírt szakdolgozatot pedig a későbbiekben is lehet használni, akár folytatni, akár egy-két tudományos cikket megjelentetni belőle.

Sokat gondolkodtam, hogy milyen recenziót is írjak Umberto Eco Hogyan írjunk szakdolgozatot? című könyvéről. Csak röviden, vázlatosan érintsem a könyvet és inkább a benyomásaimat írjam meg, vagy kissé részletesen foglalkozzak a könyvben leírtakkal? Végük utóbbi mellett döntöttem, két ok miatt is: egyrészt úgy gondolom, hogyha valaki a recenziót elolvasva jön rá, hogy szakdolgozatának vagy tudományos dolgozatának megírása előtt mindenképpen el kell olvasnia Umberto Eco könyvét, akkor írásom már elérte a célját, másrészt pedig – mivel nem regényről van szó –, a spoiler gyanúja akkor sem állhatna fenn, hogyha ennél jóval részletesebben foglalkoztam volna a könyv szerkezetével és tartalmával. Bármennyire is részletes az ismertető, bármennyit is kiemel a könyvből, mindez csak töredéke annak a fortélynak, tanácsnak és praktikának, amit a szerző felsorol a könyvében, a poént pedig nem lehet lelőni – merthogy nincs. Eco könyve akkor igazán érdekes és hasznos, hogyha az ember elolvassa – az elejétől a végéig, minden gondolatot, tanácsot megrágva, és miért ne, egyik-másikkal akár még vitába is szállva – és ami még fontosabb, használja.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a könyv sokak számára korántsem ismeretlen, nagyon sok – de feltehetően még mindig nem elég – egyetemen kötelező olvasmány világszerte. Jómagam sem először találkozom vele, egy évtizeddel ezelőtt, egyetemi szakdolgozatom elkészítésekor igencsak hasznomra vált – akkor még az 1996-os magyar kiadás –, így most különösen kellemes élmény volt újból kézbe venni a Partvonal Könyviadó által igényes kivitelezésben megjelentetett legfrissebb kiadást. És természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy nem Umberto Eco könyve az egyetlen magyar nyelvű kiadvány, amely hasznunkra lehet a szakdolgozat elkészítésében, az azonban kétségtelen, hogy a szórakoztatva oktatás „művészetét” ilyen szinten egyetlen másik hasonló témájú könyv sem műveli – legalábbis az általam olvasottak közül. Ezen a téren Umberto Eco verhetetlen.


Vidd hírét!
  •  
  •