Henning Mankell: Riga kutyái

Írta : Henning Mankell
Eredeti cím : Hundarna i Riga
Eredeti kiadás : 1992
Magyar cím : Riga kutyái
Fordította : Farkas Tünde
Kiadó : Mérték Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 326
90
Vidd hírét!
  •  
  •  

Svédország déli partjainál egy csónakot sodor a partra a víz. A mentőcsónakban két hullát talál a rendőrség – Wallander felügyelő nyomozni kezd, s a szálak Lettországba szólítják. Mankell regénye hamisítatlan skandináv krimi, noha nem abban a sorozatban jelent meg.


A csónakban talált hullák egyszerre több kérdést is felvetnek. Feltehetően nem a csónakban végeztek velük, előtte megkínozták őket, és meztelenek lehettek, amikor meghaltak. A ruhát azt követően adták rájuk, hogy kiszenvedtek. A mentőcsónak jugoszláviai (1991-et írunk, még létezett a szövetségi köztársaság), a ruhák alapján az áldozatok viszont oroszok, vagy valamelyik keleti, volt szovjet tagállamból valók; később kiderül, hogy lettekől van szó. Mire Wallander felócsudna, már Stockholmból is küldöttség érkezik; az indoklás: az instabil kelet-európai helyzet megköveteli, hogy a külügyminisztérium is figyelemmel kísérje a nyomozást. Wallandernek nem tetszik, de lenyeli. Hamarosan nyomozók érkeznek Rigából is, hogy átvegyék a nyomozást, hogy hazaszállítsák a hullákat. Az ystadi rendőrőrsön valósággal fellélegeznek: végre átadhatják ezt a fura és kusza ügyet, a maguk részéről lezártnak tekinthetik. Igen ám, de a rigai küldöttség egyik tagját hazatérte után meggyilkolják, s a lett rendőrség azt szeretné, ha Wallander továbbra is segítene a nyomozásban. Így aztán Rigába utazik, ahol a saját bőrén is megtapasztalhatja, hogy mennyire instabil a kelet-európai helyzet: a szovjet utódállam a Nyugat felé kacsingat, de a felszín alatt még a kommunista ideák irányítanak. Nem tudni, hogy ki mutatja az igazi arcát és kiben lehet megbízni. Wallander néhány nap után rájön, hogy mennyire vékony jégre lépett.

Mankell nagyon ügyesen vezeti a Wallander-sorozatot, a második rész önálló kötetként is élvezhető; van ugyan néhány utalás az első ügyre, de az olvasó nem érzi azt, hogy lemaradt valamiről, amikor az író a skåne-i kettős gyilkosságról tesz említést. A csapat ugyanakkor megmaradt, az első kötetben megismert kollégák újra felbukkannak.

A történetet szinte mindvégig Wallander szemszögéből látjuk, Mankell beavat a nyomozó gondolataiba, megosztja velünk belső vívódásait. Az apjával való kapcsolata csapnivaló, leginkább az öreg miatt; a lányához fűződő kapcsolata hasonló, pedig Wallander szorosabb kötődést szeretne, és a kudarc miatt leginkább magát vádolja. A folyamatos munkahelyi stressz miatt egyszer még a sürgésségi osztályra is kerül – erős mellkasi fájdalmakra panaszkodik, megijed, és saját maga vezet be a kórházba. A felesége óta nincs más nővel viszonya, pedig legbelül sóvárog egy normális kapcsolatra. Ezért is van az, hogy Rigában gyerekmódra beleszeret egy özvegy asszonyba, de tudja ő is, hogy mennyire reménytelen az egész, és ettől még jobban szenved. Ezek azok a jellemzők és mozzanatok, amelyeknek köszönhetően Wallander közelebb került hozzám, az olvasóhoz, mint szinte bármelyik más regényhős korábban. Mankell elérte, hogy gyakorlatilag együtt szuszogjak a felügyelőjével, miközben a könyvet olvastam: vele izgultam, amíg Riga utcáit járta, és folyamatosan a háta mögé lesett; megsajnáltam, amikor az apjával ment festéket vásárolni, majd vacsorázni, mert annyira igyekezett, hogy egy normális estét töltsön az öreggel – és mégsem sikerült neki; megesett a szívem rajta, amikor ráébredt arra, hogy mit érez az özvegy iránt, és legszívesebben átöleltem volna, amikor valahonnan a mélyről a felszínre került a mindig is élő sejtése, miszerint reménytelen az egész, és a végén egyedül tér haza a mariagatani lakására.

Mankellnél fontos a kinti világ mindenkori pillanatképe; időnként beszúr egy-egy mondatot a megfelelő helyre, hogy érzékeltesse a környezetet: általában hideg van, fúj a szél, esik a hó, a földet súrolják a szürke felhők. Egyrészről hamisítatlan skandináv telet varázsol az olvasó szeme elé, másrészről ezzel a főszereplője sivár életét is hangsúlyozza. Az egésszel éles kontrasztot alkot viszont Wallander igazi belseje: szeretetre vágyik, az elviselhetetlen apjával elnéző, a munkatársakkal kedves, a munkájával odaadóan törődik, klasszikus zenét hallgat – csupa pozitív, a rideg skandináv téllel szöges ellentétben álló tulajdonság.

Mankell nyomozója a második kötetben egy teljesen más jellegű ügy feltárásában vesz részt, mint tette azt az elsőben – itt hatalmi játszmák zajlanak a háttérben, magas szinten álló összeesküvők az ellenfelei egy idegen országban, ahol neki, mint svéd állampolgárnak, meg van kötve a két keze. Mankell teljesen más eszközökkel dolgozik, mint John le Carré, de engedtessék meg nekem a hasonlat: a regény második részében a svéd író ugyanolyan tökéletesen teremti meg a keleti blokkra oly jellemző, a hidegháborús viszonyokat idéző hangulatot, mint a kémregények mestere az A kém, aki bejött a hidegről c. klasszikusában.


Vidd hírét!
  •  
  •