A fülszöveg már sokat elárult: görög szereplők fognak megmérettetni görög helyszínen, és a misztikumot is a görög mitológia biztosítja. Mindezt egy magyar szerzőtől, A Zeusz-rejtély ugyanis Kirsch Ákos második regénye. Elsőre furcsa fintort vágtam: magyar szerző, de ezúttal sem magyar szereplőkkel, ezúttal sem magyar helyszínen. Utólag be kell lássam, hogy ez nem baj, s hogy ez még mindig működik. Helyenként egész jól.
A történet az ókor hét csodájának egyike körül forog: Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra a történészek szerint elpusztult egy tűzvészben, de létezik legalább egy olyan legenda is, amely szerint csak eltűnt, és valahol még ma is létezik a remekmű. Patrick Lindsay londoni archeológus szenzációs felfedezést tesz a Zeusz-szoborral kapcsolatosan, ám Athénba érve meggyilkolják a férfit; a történet három hónappal később Krétán folytatódik, ahol Sir Robert Cornwell egy luxusszálloda megnyitására készül a szigeten. Az eseményre érkezik Athénból Iliasz Venizelosz nyomozó is, több illusztris személlyel együtt. A vendégek között brit régészek is vannak, Sir Cornwell birtokán ugyanis nemrég ókori épületek maradványaira bukkantak.
A jelek szerint azonban hívatlan vendégek is érkeztek a szigetre, és kezdetét veszi egy őrült játszma, amelynek a tétje természetesen az eltűnt Zeusz-szobor megkaparintása. De hogy ki kinek az oldalán áll, azt egy ideig még maga Iliasz sem tudja. A végére azért megoldja az ügyet, efelől kétségünk ne legyen.
Kirsch Ákos választékosan fogalmaz, a történetet is jól kitalálta, érezhető, hogy előtte alaposan felkészült, a sztorit részleteiben felvázolta, aztán felszabdalta, s bár a szálakat nem kuszálta össze túlságosan (egy-egy mozzantra már előre fogadni mertem volna), összességében egy helyes kis kalandregényt hozott össze. A Zeusz-rejtély az a fajta történet, amelynek a végét már előre sejtjük, mégis kiváncsian lapozunk előre.
Az összképet némiképp rontják viszont a klisék: a párbeszédek színpadiasak (néhol annyira, hogy szinte láttam, amint a következő felvonás előtt összemegy a vörös függöny), a szereplők nem viselkednek életszerűen, az érzelmi kitöréseik túlzottak, ráadásul mindvégig déjà vu érzésem volt: férfi főhős, több nővel az ágyában, akik közül legalább az egyikről a finálé előtt kiderül, hogy nem az, akinek a főhősünk hitte – nem egy Leslie Lawrence nevezetű kalandor szokott ilyen szituációkba bonyolódni?
A Zeusz-rejtély a klisék ellenére is egy szórakoztató, könnyed kalandregény, nyári utazásra, a strandra a napernyő alá, vagy a délutáni szieszta idejére jó társ lehet. Én személy szerint többet is láttam az alapszituációban: ha ebből egy adag eredeti humorral paródiát farag a szerző, az nagyobbat csattant volna nálam, de annak is örültem volna, ha az egészet megfűszerezi valami magyarral is. Talán a következőnél lesz szerencsénk…