Graham Peter Taylor, a nagy sikerű Árnyak profétája szerzője azt mondja, hogy szükségessé vált az ifjúsági regények különböző kategóriákba való korhatáros besorolása. A Vampyre Labyrinth-sorozat szerzője szerint ő maga is túl messzire ment a legutóbbi könyveivel; a véleménye szerint a mai ifjúsági irodalom túl ijesztő. 
Taylor a BBC One Breakfast c. műsorában arról beszélt, hogy nem ír többé olyant, mint a legutóbbi trilógiája, amelynek főszereplői Yorkshire-ban a második világháború idején vámpírok ellen küzdenek. A kritikusok és az olvasók azt mondták a Vampyre Labyrinth-ről, hogy ez a legrémisztőbb dolog, amelyet valaha gyerekek számára írtak – mondta Taylor a televízió reggeli műsorában. – Meggondoltam magam – tette hozzá -, úgy gondolom, hogy a gyerekirodalom túl messzire ment.
Egy friss elemzés Taylor elméletét erősíti: a mai gyerekkönyvek hősei általában árva, magukrahagyott vagy problémás családi háttérrel rendelkező gyerekek, akiket a kegyetlen élet taszít különböző kalandokba. Néhány évtizeddel korábban ez egészen másképp volt: azok a gyerekek vidám, gondtalan életet éltek a regények lapjain, a kalandokba nem kényszerből, csupán kalandvágyból sodródtak.
Taylor a BBC-nek azt mondta, hogy ő kalandregényeket akart írni a gyerekeknek, és nem horrort. Iskolákat látogatott meg, elolvasta, hogy a kicsik miről írnak, és arra gondolt: akkor ez lehet az, amit a gyerekek szívesen olvasnának. Vámpíros történetet írt tehát, amely végül túl sötétre, ijesztőre és valóságosra sikerült. A visszajelzések alapján rájöttem, hogy túlléptem egy bizonyos határt – mondta Taylor. – Most vissza akarok térni az olyan típusú regényekhez, mint az Árnyak prófétája és a Mariah Mundi.
Az Árnyak prófétája egy izgalmasan szőtt hősies történet, amelynek minden fordulatában kultúrtörténeti, néprajzi érdekességekre, csalókra és varázslókra bukkan az olvasó, s amely minden korosztály számára lebilincselő olvasmányt jelent. A borzongás, a feszültség és a veszély szinte tapintható közelsége megragadja a figyelmet, és a végletekig feszíti a képzelőerőt. A fantázia baljós tartományainak határát feszegető, lebilincselően megírt regény arra keresi a választ, hogy felülkerekedhet-e az ember a gonosz erőkön. Magyarul 2004-ben jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában.
Taylor szerint a könyvek esetében is szükség van egy olyan osztályozási rendszerre, amely – a filmekhez hasonlóan – a tartalom szerint különböző korhatáros kategóriákba sorolja a könyveket. Az ötletet 2008-ban egyszer már feldobták a kiadók, de akkor óriási tiltakozást váltott ki az írók körében. A “No to Age Banding” petícióját a mai napig 4 700-nál is többen írták alá, közöttük 800-nál több szerző és illusztrátor – többek között J. K. Rowling, Terry Pratchett és Jacqueline Wilson. Taylor a régi gyerekirodalommal példázódott: Oliver Twist árva volt, a legendás ötösfogat (Enid Blyton hősei) szülei hanyag emberek voltak – de egyikük kalandozása sem volt túl veszélyes, a szerzők soha nem mentek annyira messze, mint napjainkban.
Patrick Ness, a kétszeres Carnegie Medal-nyertes regényíró ellenzi Taylor ötletét, szerinte a gyerekek mindenhol szembesülnek azzal a sötétséggel, amelyet a mai ifjúsági irodalom is olyan lelkesen ábrázol. Ness szerint felelőtlenség lenne nem beszélni a gyerekeknek az élet sötét oldaláról. A tinik előtt szabad az internet – mondta Ness -, minden nap látják a híreket, látják a pornográf tartalmakat és az erőszakos filmeket a neten. Ha az ifjúsági irodalom ezekről nem beszél, csak arról, hogy milyen kellene legyen a világ, akkor miért olvasnák azt el a gyerekek? Ness szerint nem szabad hazudni arról, hogy az élet lehet nehéz is, mert a gyerekek csak így fogják elhinni a másik oldalról, a szépről, a jóról, a szeretetről, a reményről és a barátságról szóló részt is. Ness hozzátette: ugyanakkor a korhatáros jelzés nem fog semmin sem változtatni. Ha 18-as karika kerül a könyvekre, a gyerekek akkor fogják a kezükbe venni, amikor a szülők, a felnőttek nincsenek a közelben. A gyerekek saját maguk cenzúrái, állítja a Kés a zajban szerzője: tudják, hogy mit olvashatnak el, és tudják, hogy mit akarnak elolvasni; ha a felnőttek nem adnak oda egy könyvet, ők megtalálják a módját annak, hogy megszerezzék.
Charlie Higson, az ifjú James Bond-történetek szerzője is hevesen reagált Taylor felvetésére, és érdekes kérdéseket tett fel a témában a twitteren: ki fogja megállapítani a könyvekről, hogy melyik kategóriába tartoznak? A kormányzat, a kiadók, egy új szervezet vagy maguk a gyerekek? Mert ugye ízlések és pofonok különböznek…