A Garmann nyara egyszerű kis történet az utolsó nyári napokról, mégis sokkal több van benne, mint elsőre gondolnánk. Hiszen Garmann 6 éves, ezen a nyáron véget ér életének első szakasza, ősztől kezdődik az iskola, és az bizony nagy lépés egy kis gyerkőcnek. Ki fog lépni a nagyvilágba, sokkal inkább mint eddig, és hatalmas izgalommal várja a következő “első napot”.
Nyár végén látogatóba jön hozzájuk a három néni, így Garmannak alkalma nyílik megérdeklődni tőlük, hogy ők ugyan aggódnak-e valami miatt (mint ő az iskola miatt). Mire a nap véget ér, a kis Garmann megtanulja, hogy mindenki izgul valami miatt: a néniket a járókeret, a hosszú tél és a halál közeledte, Anyukát az úton való átkelés miatti izgalom, Apukát pedig az elutazás „gondterheli”. Garmann elgondolkodik azon, hogy ami másban félelmet kelt, az neki akár még szórakoztató is lehet, hiszen járókeret helyett a nénit a gördeszkáján elképzelni igazán vicces, a hosszú tél pedig sok vidám, hóemberépítéssel eltöltött napot jelent neki. Lehet, hogy az iskola nem is olyan félelmetes, mint amilyennek tűnik?
Stian Hole norvég grafikus és író, gyerekkönyveket ír, és könyvillusztrációkat készít. A Garmann nyarához is ő készítette a cseppet sem hétköznapi rajzokat, hiszen azok nem hagyományos rajzok, hanem fényképekhez hasonló, erősen realisztikus,ugyanakkor kicsit eltúlzott, szürrealisztikus illusztrációk, amelyeket Hole számítógépes grafikával készít.
A kedves kis történetet az illusztrációk is mesélik, hiszen a lapokról visszaköszön a három öreg-öreg nénike, Anyuka, Apuka, a szomszéd ikerlányok, a gyönyörű virágoskert és természetesen Garmann. Az illusztrációk első nekifutásra kicsit bizarrnak, groteszknek tűntek, de aztán megbarátkoztam velük, hiszen humor van bennük.
A történet kedves kis vidámságokkal van átszőve, ugyanakkor kicsit melankólikus is, benne van a gyerekkor vidámsága és az élet nehézsége. A könyv eredetiségét, különlegességét a grafika adja, és a kis történet valóságos, mindennapi, ugyanakkor megindító mivolta. Három kedvenc rajzocskát találtam, amelyekre szívesen fogok emlékezni: a gördeszkán repesztő Ruth nénire, a pilleszárnyakon röpködő Borghild nénire és a kis könyv utolsó oldalán az ablak előtt álldogáló Garmann szívszorongatóan komoly, gyermekkorbúcsúztató képére.