Téa Obreht: A tigris asszonya

Írta : Téa Obreht
Eredeti cím : The Tiger's Wife
Eredeti kiadás : 2011
Magyar cím : A tigris asszonya
Fordította : Megyeri Andrea
Kiadó : Cartaphilus Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 351
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A tigris asszonya a 2011-es Orange-díj nyertesének, a belgrádi születésű, Amerikában élő Téa Obrehtnek az első regénye. A szerző velős összefoglalója szerint a családregény cselekménye egy kitalált (vagy egyszerűen csak meg nem nevezett) balkáni országban játszódik, és egy nagyapa-lányunoka kapcsolatát meséli el. A mindössze 26 éves Obreht olyan szinten elegyíti a mágikus realizmust az objektív ábrázolásmóddal, mint amilyenre előtte csak a nagyok, például Bulgakov vagy Márquez voltak képesek. Száz évben talán csak néhány ilyen tollforgató születik – ez a fiatal lány egyike ezeknek a tehetséges íróknak.


A regény narrátora egy orvos, egy bizonyos Natalia, aki barátnőjével, a szintén orvos Zárával egy tengerparti árvaházba igyekszik, egy egyetem jótékonysági küldeményét szállítják, és oltóanyagot visznek a gyerekeknek. Natalia az úton, kevéssel a megérkezésük előtt tudja meg, hogy meghalt a nagyapja. A váltakozó fejezetekben Natalia két olyan történetet mesél el, amelyet szükségesnek tart a nagyapja megértéséhez, s amelyek “búvópatakként követik az élet folyását”. Az egyiket magától a nagyapjától hallotta, a másikról csak a halála után értesült. Az előbbi egy halhatatlan emberről szól, akivel a nagyapja az élete során többször találkozott; a második egy süket-néma lány története, aki ugyanabban a faluban élt, amelyben a nagyapja is felnőtt, s akit a falubeliek a tigris feleségének neveztek.

A regény tulajdonképpen ezen történetek füzére, és a két fő cselekményszálon belül több történet, legenda megelevenedik. Így ismerjük meg Luka életét, aki a hentes volt Galinában, abban az elhavazott hegyi faluban, ahol a németek érkezése előtti télen egy állatkerből elszabadult tigris tartotta rettegésben a lakókat; így tárul elénk Dariša, a vadász élete, aki azért érkezett a faluba, hogy a tigrist legyőzze; vagy a patikárius története, akitől a nagyapja A dzsungel könyve egy kopott példányát kapta, s amelyet aztán egész életében magánál hordott, és Nataliának belőle felolvasott. De ott vannak az ásó emberek is, akik a tengerparthoz közeli szőlőskertben ásnak, egy rokon holttestét keresve, akit tizenkét éve temettek el a háború idején, de nem tetszik neki ott, ezért megbetegíti a gyerekeket. “Mosd le a csontjait, hozd el a testet, hagyd ott a szívét.”

Obreht nagyon ügyesen szövi a történeteket. Egyrészt folyton váltogatja az idősíkokat, az olvasó mégsem téved el a sorok között: a jelenből (Natalia a tengerparti árvaházban, az ásóemberek a szőlőskertben) a múltba (nagyapa történetei: találkozásai a halhatatlan emberrel, illetve a tigris asszonyának története, vagyis annak a kemény télnek a krónikája Galinában, a kis hegyi faluban) kalauzol, majd újra visszatér a jelenbe, hogy például a tengerparti faluhoz közeli Zdrevkovba utazzon nagyapa holmijaiért. A múltbéli történetek ráadásul sohasem ugyanabban az idősíkban játszódnak. A nagyapja a halhatatlan emberrel háromszor találkozik, és mindig más-más korban: előbb egész fiatalon, később már orvosként, harmadszor pedig az új háború kezdetén. A tigris asszonyának története egy kemény tél krónikája (egy süketnéma lány különös kapcsolata a tigrissel), ám a történetben sok más kis történetet ágyazott bele Obreht, így Luka, a hentes életét is annak gyerekkorával kezdi, ahogy Darišaét, a vadászét is, így oldalakon keresztül időben még messzébbre utazunk vissza. A különböző idősíkokat pusztán egy helyen jelöli más írásmóddal: dőlt betűkkel vannak szedve azok a részek, amelyben nagyapa mesél a halhatatlan emberrel való találkozásairól. Másrészről viszont nagyon kifinomult a történetvezetése; az egyes szálakat több fejezeten keresztül fonja, meg-megszakítva azokat, hogy a jelenből a múltba, vagy a régmúltba röpítsen, s mindig úgy hagyja félbe őket, hogy az olvasó a körmét rágva várja a folytatást.

Obreht zseniáls tollforgató – száz évben csak néhány ilyen születik. Ha valaki 24 évesen ilyen regényt tesz le az asztalra, arról bátran elmondhatjuk, hogy nem tanulta az írást, ő minden bizonnyal ezzel az adottsággal született. A prózája Márquezt idézi (egyébként többek között a kolumbiai Nobel-díjas írót nevezte egyik példaképének), a realizmust a mágiával vegyíti, babonák világába enged bepillantani, a könyv lapjain legendák elevenednek meg, valóság és mítosz keveredik, a mondák életre kelnek.

Téa Obreht (fotó: Béatrice de Géa)

Téa Obreht Belgrádban született, és itt élt egészen 1992-ig. Az anyja és annak szülei nevelték fel, a távozásuk után Cipruson majd Egyiptomban laktak, mielőtt ő az édesanyjával Atlantába, majd a kaliforniai Palo Altóba költözött volna. A regényt, ahogyan azt a The Guardiannak adott egyik interjújában elmondta, egy lelkiválság közepén kezdte írni – és első ránézésre is tartalmaz bizonyos mértékű önéletrajzi ihletésű elemet. A regénybeli Nataliát szintén az anya és az anyai nagyszülők nevelik, apáról egyetlen szó sem esik; a könyvet a nagyapja halála után írta meg, ahogyan Natalia is a nagyapja halála után meséli el annak történeteit, az ő kapcsolatukat. És ott van a Balkán, a meg nem nevezett ország a megnevezett (valós vagy kitalált) városokkal, amelyeket hiába kerestem a térképen, vagy nem találtam, vagy nagyon sok van belőlük az egykori Jugoszlávia területén.

A könyv magyarul a Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg, igényes kivitelezésben. A regény 2011-ben elnyerte a rangos Orange-díjat, és ezzel Téa Obreht lett a legfiatalabb nő, akinek ezt a kitüntetést valaha odaítélték. A könyvre mi már akkor felhívtuk az olvasóink figyelmét, amikor az Egyesült Államokban a sikerlisták élére került, majd több tengerentúli magazin is beválogatta a 2011-es év legjobbjai közé. Most számunkra is beigazolódott, hogy Obreht nagyon nagy tehetség. Mostantól minden kézvonását figyelemmel kísérjük, és kiváncsian várjuk a következő írását.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •