Sabina Berman: Én, én, én

Írta : Sabina Berman
Eredeti cím : La mujer que buceó dentro del corazón del mundo
Eredeti kiadás : 2010
Magyar cím : Én, én, én
Fordította : Kutasy Mercédesz
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 312
95
Vidd hírét!
  •  
  •  

Az interneten mindenütt azt olvasom, hogy Sabina Berman a spanyol nyelvű világ egyik legnagyobb színpadi szerzője, film- és színházi rendező, nem utolsó sorban prózaíró. És, hogy ez az írás „elbűvölő humorú és gondolatébresztő regény, az utóbbi évek legnagyobb mexikói világsikere”.


Vitathatatlan, ez egy felettébb érdekes könyv. Emellett pedig egy tipikusan női alkotás. M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője szerint az írónő szerelméről, a tengerről akart prózát írni, mert kikívánkozott belőle a téma, és színpadon nehezen reprezentálható a tenger, és mindaz, amit hozzáképzel/érez az ember.

Nos, a tengerről is, de emellett sok mindenről szól ez a könyv, leginkább Karen Nietoról, akinek személyében az írónő figyelemre méltó főhőst alkot. Engem legalábbis rávett vele, hogy az autizmusról olvassak.  Karen ugyanis autista. Vagyis magányos, és másként gondolkodó. Fogyatékos és zseniális.

Bosszantott kezdetben, hogy a szerző azt akarja lenyomni a torkomon, hogy egy olyan lány, aki 10 éves koráig nem beszél, pár év után már idegen nyelvet tanul. Bosszantott, hogy egy kommunikációra jórészt képtelen emberből dúsgazdag vállalkozót csinál. Bosszantott, hogy miután ez a lány már-már szende panteizmussal szemléli a világot, éppen az emberbarát tonhal-halászat úttörőjévé teszi. Bosszantott, hogy a főhős annyira egysíkú, nincs szexuális élete, nincsenek barátai, ambíciói, szenvedélyei. De a szerző minden bosszankodásom alól kihúzta a tatamit azzal, hogy hősét autistaként jeleníti meg. És bár szakemberek szerint 10 éves kor felett már nemigen tanulható meg a hangképzés, nem sajátítható el a beszéd, a mű bájos világába ez is belefér, hiszen laikusként ki tudná megállapítani, mire nem képes egy autista?

Arra mindenképpen, hogy egy friss nézőpontot hozzon. Hogy átírja a kapcsolatokról való tudásunkat – gondolok itt az emberekkel, az állatokkal, de az élettelen dolgokkal való kapcsolatra is. Ki gondolná, hogy a mai világban még akad olyan könyv, ahol egy horog, amire a kifogott halakat akasztják, nem arra szolgál, hogy hullát lóbáljon, hanem arra, hogy egy, a világban bizonytalanul botorkáló ember felfüggeszkedve rá biztonságban érezze magát? Ki gondolná, hogy a búvárruha az anyaméh szimbóluma lehet, a csatlakozóba dugott zsinór pedig a köldökzsinóré? Az óceán pedig hatalmas öblű magzatvíz, melyben Karen Nieto végre boldog és szabad, és semmi más dolga nincs, mint létezni, akár a tonhalak.

Látszólagos egyszerűsége mellett rengeteg rétege van a könyvnek. Olvasható, természetesen egyszerű autista-történetként is. Olvasható filozófiai eszmefuttatásként is, hiszen Karen egyszerűen baromságnak tartja Descartes megállapítását, mely szerint „gondolkodom, tehát vagyok”. Szerinte az ember mindenekelőtt létezik, és csak azután gondolkodik. (Ezen a szálon jut el végül Darwinhoz és könyvéhez, amit csúcsalkotásnak minősít, és állandó olvasmányává válik).  Az óceán fenekén való elnyújtózás is tulajdonképpen valami ahhoz hasonló, mint amikor Diogenész a hordóba bújt, vagy lámpával Embert keresett fényes nappal. A létezés tiszta örömét és szabadságát fejezi ki, valami olyan nyugalmat és függetlenséget, mint amit a magzatvízben lebegve tapasztal az „ember”: függetlenséget saját vágyainktól, a társadalom elvárásaitól, csak a létezés követelményeinek akarva megfelelni.

Olvasható a regény a gazdaság és természetvédelem csatájaként, hiszen eme régi és állandóan aktuális problémának egy szeletére kompromisszumos megoldást is javasol. De értelmezhető társadalomkritikaként is, amennyiben érinti a politikai síkon eldőlő nagy korrupciós játszmákat. Kicsit hasonlít hangulatilag Swift Gulliverjéhez, csak éppen Karen az óceán mélyére, illetve saját magányába utazik. Viszont onnan figyelve az emberi társadalom éppolyan abszurdnak tűnik, mint Liliputból, vagy a nyihahák országából.

A szerző: Sabina Berman

Lehetséges olvasata a regénynek az is, ha az emberi kapcsolatok felől közelítjük meg. A nagynéni csodálatos bizalma szárnyakat ad Karennek, és lehetővé teszi, hogy megkínzott, autista és társadalmon kívüli kislányból értelmesen gondolkodó, értékes felnőtté váljék. Újraértékeli a barátságot is, amikor Ricardo, a tengerész sokadik beszélgetésük után bevallja neki: sose gondolta, hogy egy lánnyal beszélgetni is lehet. És tekinthetjük militáns könyvenek is az Én, én, én-t, hiszen aki egyszer elolvassa, egészen biztosan sokkal jobban odafigyel a körülötte élő másságra.

A mű eredeti címe (tükörfordításban kb: A lány, aki a világ – vagy az emberek – szívében búvárkodott) inkább arra irányítja a figyelmet, hogy Karen Nieto meg akarja ismerni a világot. Ilyen megközelítésből érthetőbb a befejezés, ami valamiféle „megvilágosodásként” értelmezhető. Egy halálközeli élmény hatására Karen megérti az emberi világot, és mintegy megbocsátja az emberi faj tévelygéseit. A magyar címválasztás inkább a főhős személyiségére irányítja a figyelmet, és nem annyira a társadalommal való belső harca, hanem inkább az önmagával való viszonya lesz fontossá.

Végezetül mit mondhatnék? Alig érintettem pár szeletét a regény hatalmas tortájának. De ez is egy olyan alkotás, ami az olvasó saját világára rávetülve mindenkinél más virtuális valóságot képez. Ajánlom szeretettel. Szerintem szép filmet fog majd belőle készíteni valaki.


Vidd hírét!
  •  
  •