Stephen King rajongóként számomra mindig egyfajta ínyencségnek számít, amikor valamelyik novelláskötetét vehetem a kezembe. Ezek ugyanis képesek néhány történeten keresztül King számos arcát és írói sokszínűségét egyetlen kötetben felvillantani. És a regényeivel szemben ez kétségtelenül egyfajta előnyt jelent. Persze, azzal tisztában vagyok, hogy ennek ellenére a novelláskötetek színvonalukban nem képesek felülmúlni nagysikerű regényeit, azok terjedelme, részletessége, szereplői, cselekménye és hangulata egészen más élvezeti kategóriának számít az olvasás területén. De hogyha mondjuk az ember idő hiányában vagy egyéb okok miatt nem vág bele a nem ritkán 700–800 oldalas regényeinek valamelyikébe, de mégis egy kis „kinges hangulatra” vágyik, akkor a legjobb választás fellapozni valamelyik novelláskötetét, esetleg kisregényeket tartalmazó köteteinek valamelyikét. Személy szerint ebben a hajóban utazom, tizenéves korom óta összegyűjtött több mint negyven King-könyvemből az utóbbi időben beszerzett regények egyelőre érintetlenül állnak a polcomon, várva azt a pillanatot, amikor rászánom magam (értsd: időt tudok szakítani) az elolvasásukra.
Kivételt talán néhány kisebb terjedelmű regénye – mint A coloradói kölyök vagy a Blaze –, és persze a novelláskötetei jelentenek, amelyeket néha csak egy-egy novella erejéig is érdemes fellapozni. Igaz, e téren a népszerű író nem igazán kényezteti széles olvasótáborát, hiszen közel negyven éves írói pályafutása alatt mindössze öt novelláskötete jelent meg: 1978-ban az Éjszakai műszak, 1985-ben a Csontkollekció, 1993-ban a Rémálmok és lidércek, 2002-ben a Minden haláli, 2008-ban pedig a Napnyugta után. Ez utóbbi magyar fordításban – akárcsak King könyveinek nagyrésze – az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg előbb 2010-ben, majd 2012-ben ismét.
A Napnyugta után tizenhárom novellát tartalmaz, bevezetővel és kötetvégi jegyzetekkel ellátva. Előbbiben King a kötet születésének körülményeit meséli el, némi – írói pályájának kezdeti szakaszára visszatekintő – személyes előzménnyel körítve: felkérést kapott a 2006-os Best American Short Stories szerkesztésében való részvételre, aminek köszönhetően több száz novellát olvasott el. Ennek hatására kezdett ismét novellákat írogatni, ami szerinte a regényírók számára nem könnyű, hiszen be kell szűkülni a hetvenezer szónyi alkotói klausztrofóbiába. A kötet végi Napnyugtajegyzetekben King minden egyes novella keletkezéséről, háttértörténetéről ad néhány információt. Én személy szerint szeretem ezeket a közvetlen hangvételű kiegészítéseit, mert nagyon jó példái annak, hogyan képes egy banális hétköznapi eseményből vagy jelenségből az emberi fantázia szórakoztató és/vagy hátborzongató történetet kerekíteni.
A kötetben szereplő írások tehát – egy kivétellel – a 2006–2008-as időszak termékei. Az egyetlen kivétel, A pokol macskája, amely több mint harminc évvel ezelőtt megjelent a Cavalier magazinban, viszont azt követően egyetlen King-novelláskötetben sem kapott helyet. Ez a novella volt egy egyik kedvencem, ezt éreztem talán a „legkingesebbnek”, nemcsak hangulata, hanem befejezése miatt is. Habár a Harvey álma című novella befejezése is azok közé tartozik, amikor King egyetlen szűk mondatban kimondja a végszót, miközben az olvasó tudja, hogy a rémálom nem ért véget, hanem valójában ezután kezdődik.
A kötet novellái egyébként terjedelmüket és műfajukat tekintve is nagyon változatosak, a legrövidebb (A bizonyítványosztás délutánja) mindössze nyolc oldalas, a leghosszabb, A mézeskalács lány pedig hetvenegy oldalas, amelytől mindössze két oldallal marad el a kötet záró novellája, a Szorult helyzetben című. A két utóbbi, terjedelmesebb novella több hasonlóságot is mutat: mindkettő egy viszonylag kevesek által lakott és látogatott szigeten játszódik, előbbiben egy nő, Emily Owensby, utóbbiban egy férfi, Curtis Johnson kerül életveszélyes helyzetbe – utóbbi szó szerint is sz…ban van – egy-egy pszichopata őrültnek köszönhetően. Mindketten kemény küzdelmet folytatnak azért, hogy kiszabadulhassanak – mindkét szabadulást részletekbe menően, már-már idegesítően aprólékosan írja le King –, és mindketten képesek elégtételt venni a számukra okozott kellemetlen percekért/órákért. Ez a két novella talán a kötet két legrealisztikusabb írása, két thriller, amelyek mindenféle természetfeletti elemtől mentesek: itt az emberi természet sötét, illetve – a másik részről – a nehéz helyzetben kétségbeesetten küzdő oldala kapja a fő hangsúlyt.
Na de természetfeletti elemekkel átszőtt novellákban sincs hiány, ezek közül talán az N. című írást emelném ki, ami szintén a hosszabbak közé tartozik és amelyben egy rögeszmésségtől és kényszerességtől gyötrődő páciens és segíteni próbáló pszichiátere játsszák a főszerepet a világ megmentéséért folytatott hátborzongató körforgásba csöppenve. Szintén egyfajta kényszerbetegség lesz úrrá A szobakerékpár hősén is, aki magas koleszterinszintje miatt orvosa tanácsára kezd testmozgásba és merül el közben fantáziájának sötét bugyraiban.
King a 2001. szeptember 11-i terrortámadásnak is emléket állít a maga módján a kötet egyik novellájában (Amiket hátrahagytak), két másikban (Állomás és New York Times-előfizetés akciós áron) a szellemvilágba enged bepillantást, egy másikban (Néma) pedig egy kis minikrimi formájában oldja meg – a maga módján – egy zátonyra futott házasság problémáját. Összességében véve tehát egy színes gyűjtemény, amiben feltehetően mindenki megleli a kedvencét. Persze túlzás lenne King legjobb művei között emlegetni, novelláskötetei közül sem ez sikerült a legjobban, és azt sem lehet rámondani, hogy tele van eredeti ötletekkel, de ez ne vegye el senki kedvét. Negyven éves pályafutás és mintegy hetven könyv – közöttük számos sikerkönyv – után nem hiszem, hogy túl sok író tudna újat mondani olvasóinak. És meggyőződésem, hogy nem is ez a lényeg. Egyszerűen csak dőljünk hátra, vegyük kézbe a könyvet és lazítsunk egy kicsit Kinggel. De előtte, ahogy ő mondaná, ne felejtsük ellenőrizni, hogy bezártuk-e az ajtót.