Az ember csak akkor döbben rá, milyen jó a fedőlapja, mikor már elolvasta: festett deszkafal előtt egy sor hal szárad felfűzve, málladozó vakolat előtt élénk színű rusztikus székek és asztalka, natúr len- és kendervászon csíkok a szerző nevének és a mű címének. Valahogy minden együtt van, mégis – csak akkor gondolsz rá, mikor már végigolvastad az egészet, hogy tényleg: ez a kép az otthonmaradó, világról lemondó „szigetlakó” által kialakított külcsín.
Én, személy szerint, ha olyan könyvet olvasok, aminek van egy külső fedőlapja, azt mindig leveszem: nem szeretem, ha a széle kirojtosodik ide-oda csúszkálva. Nos, most alaposan meglepődtem, mikor lecsupaszítottam e külcsíntől a könyvet: kopott parasztkék deszkafal, és a vászoncsíkok: ennyi maradt. Ahogy a szerző többször is elmondja a kötetben: mindennek a legjavát a turisták kapják, mintha nekik, az ott lakóknak, nem is járna…
Summa summarum: a maga is szigetlakó szerző egy sor életképpel eleveníti meg előttünk a „rabszolgatartó turizmus” örömeit és keserveit, a globalizáció hatását eme mikroközösségekre, az emberek „színeváltozását”, a hagyományok és az új bálványok között való ingadozást, a „maradás” önmarcangolását és öntudatát, illetve az „elmenés” örök otthontalanságát – vagy éppen pozitív hatásait. Érdekessége még a kötetnek, hogy megjelenését az Európai Bizottság támogatta, holott a szerző nem egy helyen üt meg az uniós trendeket bíráló hangot.
A legfeltűnőbb dolog a könyvben a mindenütt jelen levő kettősség: a változás, ami tönkreteszi a régit, elhozza az újat, ezáltal nosztalgiát és fájdalmat, de új örömöket és lehetőségeket is szülve. A másik vonal, ami mentén olvasható a kötet, a gyász: a pusztuló, felismerhetetlenségig átalakuló otthon miatti fájdalom. És azt hiszem, ez a két érzés az, ami végső soron arra indította a szerzőt, hogy ezt a könyvet éppen így, ebben a formában írja meg.
A szigetlakó bezártsága, amivel a világtól távol kialakult hagyományait, szokásait, életformáját védi, belesüllyedve évszázados rítusainak megnyugtató változatlanságába, az ismerős ízek és illatok otthon-hangulatába. Nyitottság, amivel befogadják mindenféle náció fiait és lányait, akik – a civilizációs ártalmak elől menekülve – látszólag egy más kultúrát megismerni jönnek, pihenni és kikapcsolódni, de valójában hozzák magukkal egész életformájukat, szokásaikat, előítéleteiket. Büszkeség, amivel mindazt, amit magáénak tud évszázadok óta, védelmez és tovább is értékesnek tart, annak ellenére, hogy gyakran önmaga előtt is megkérdőjelezi életmódjának, döntéseinek „helyességét”. És mindezek felett a humor, amivel bármit át lehet hidalni: a hosszú, kemény telek magányát, a turisták furcsaságai feletti csodálkozást vagy döbbenetet, a nagyvilággal való találkozásokban rejlő csapdákat, sőt, önmegítélésük kettősségét is: hogy akkor ők most szerencsés kiválasztottak, akik mindig ott élhetnek, ahová más csak nyaralni jut el, vagy megátkozott szolgái a sorsnak és a nyaralóknak?
A könyvnek előnyére szolgál, hogy a „szigetlakó”, aki önmagáról, életéről, értékrendszeréről vall, nem egy választási lehetőségek nélküli kis senki, hanem egy olyan ember, aki ezt az életet akármikor lecserélhetné a modern ember „civilizált” életére. Ennek megfelelően a szigetet és annak életét is egy nyitott és kulturált ember szemszögéből ismerjük meg: az évszakok (vagy turisták) ciklikusságát, a gasztronómiai sajátosságokat, a borkultúrát, a társalgási, szórakozási szokásokat. Bár értékítélete az egész szigeté, a (valószínűleg tényleg megesett) történetek csak saját családjára korlátozódnak, a sziget más lakóit véletlenszerűen említve.
Ami kicsit bosszantó, az az enyhe világvégi hangulat, ami talán sokaknak nem idegen: mindenütt jelen van, ahol egy nagyszülői ház évek óta üresen áll, ahol már nem szerveznek szüreti bálokat, mert nincs kinek, ahol a népművészet kocsmai vendégcsalogató lett, vagy ahol meglett emberek életük kilátástalansága felett borongnak hosszú, téli estéken. Talán bosszantó tudni, hogy „most múlik pontosan”, és nem tehetünk mást, mint engedni és alkalmazkodni…
Mellesleg: akadt olyan történet, a könyvben, amin jót nevettem: de olyan is, amit annyira magaménak éreztem, hogy eleredtek a könnyeim, amikor szomorú aktualitására gondoltam. Mindez pedig köszönhető nemcsak a témának, hanem a szerző friss, személyes és szemléletes stílusának is. Talán azt sem árt tudni, hogy a szerző egy civil szervezet alapítója, amely A kis és távoli szigeteken való túlélés alternatív módszereinek multimediális mobil kutatóközpontja hangzatos nevet viseli, és évente művészeti fesztivált szervez egy kis szigeten.