A Gáza kapuja nemcsak a 2023. október 7-i események bemutatása, hanem egyféle történelmi gyorstalpaló mindazoknak, akik az arab-izraeli konfliktust csak felszínesen, a híradásokból ismerik. Feltárja a történelmi feszültségek hátterét, végigvezet a huszadik század arab–izraeli konfliktusain és háborúin, és rávilágít azokra a döntésekre, amelyek időről időre az események sodrását a szélsőségek irányába billentik.
Karolina vágya, hogy elszenvedőjeként legyen jelen a márciusi eseményeknek, jobbára viszont csak kihallgatójává és elmesélőjévé válik a másfél napba belesűrített momentumoknak. Fábián Janka az ő szemszögét követve visz minket végig a kollektív emlékezet azon útján, amit a hazáért és a szabadságért küzdő egykori magyarok elindítottak: az első kokárda elkészülésétől egészen Jókai és Petőfi közismert barátságának megromlásáig.
Évente akad néhány olyan könyv, ami miatt a kávészünet inkább olvasó szünet, amikor ebéd helyett napi menü van, illetve nem érzem, hogy világvége, ha kimarad az esti futás, és a megszokottnál később fekszem le. Pont ezekből a jelekből tudom, hogy valami rendkívülire bukkantam. Angie Cruz regénye pont ilyen.
Dobelli 2010 óta nem fizet elő semmilyen újságra, nem néz híradót, nem hallgat rádiós híreket, és az online híradásoktól is távol tartja magát. Ahogyan ő fogalmaz: hírdiétát folytat. Ebben a könyvében azt igyekszik elmagyarázni, hogy a hírfogyasztás rossz az embernek, és meg akarja győzni az olvasót, hogy ne olvasson híreket. A dolognak az a szépséghibája, hogy olyan sokat mantrázza ezt, hogy a végén már nehéz őt komolyan venni.
Durica Katarina regénye olyan traumatikus eseményeket mutat be, amelyeket esetleg az amerikai nagyvárosok afro-amerikai gettóiba tudnánk elképzelni filmes élményeink alapján. Pedig mindez itt történt nem is olyan messze, nem is olyan régen: a Felvidéken, Dunaszerdahelyen az 1990-es évek végén.
Kosztolányi Dezső kérdezi: „milyen vegyületet hoz létre könyv és ember?” Nacukava Szószuke valami hasonlóra próbál választ adni a Rintaró és a könyvek útvesztőjében: „A könyveknek lelkük van.”
Az az igazság, hogy ez a könyv nem attól jó, nem attól említésre méltó, hogy a szerző különösen jól írna. Az olasz írónő stílusa olvasmányos, élvezhető, de nem kiemelkedő; a sztori viszont mindent visz, és a központi karakter, Rosa figurája is nagyon erős. Természetesen Postorinónak is megvannak a maga érdemei: Rosa belső vívódásainak bemutatása és a mélységi karakterábrázolás nagyon jól sikerült, az olvasó lélegzetvisszafojtva izgul ezért a fiatal, törékeny nőért, vele remél és vele szorong, minden lépését megérti.
Nyerd meg Deborah Feldman ‘Unortodox’ című könyvét. Három anagrammát kell megfejteni, onnan már sétagalopp a feladvány többi része.
Nyerd meg Sara Collins első regényét, a Frannie Langton vallomásait, amellyel a szerző januárban Costa Book-díjat nyert!
Ernest Hemingway 1948 őszén ismerkedett meg Adriana Ivancichcsal, az alig 18 éves velencei szépséggel. Az író 49 éves volt ekkor, és már a negyedik felesége mellett élt. Szenvedélyes szerelemre lobbant a lány iránt, és a könyv tanúsága szerint ez nagyban befolyásolta utolsó éveinek alkotói és munkamorálját. Adriana alakja felsejlik A folyón át a fák közé és Az öreg halász és a tenger világhírű kézirataiban egyaránt.
