Victor – kódnevén Tesseract – szabadúszó bérgyilkos. Személyazonosságát senki sem ismeri, megbízásait interneten keresztül kapja egy-egy közvetítőtől, így legtöbbször megbízója kilétéről nincs tudomása. Legutóbbi megbízatása Párizsba szólítja: meg kell ölnie egy Andris Ozols nevű, lett nemzetiségű, korábban az orosz haditengerészet kötelékében dolgozó férfit, és megszereznie tőle egy pendrive-ot. Az akciót sikerrel végrehajtja, ám amikor visszatér a szállodájába, csapda várja: egy csapat orgyilkos akarja eltenni láb alól. Victor tűzpárbajba keveredik támadóival, de sikerül megmenekülnie: közel tíz hullát hagy maga után a szállodában és környékén, nyomában pedig ott van a francia rendőrség.
A pendrive értékes adatokat tartalmaz: egy Tanzánia partjainál elsüllyedt orosz hadihajó koordinátáit, amelyen az orosz hadiipar legkorszerűbb rakétáiból található néhány. Egy olyan technológia, amely évekkel az amerikai hadiipar előtt jár, így megszerzése kulcsfontosságú az Egyesült Államok számára. A hivatalos amerikai hadműveletet a CIA irányítja, és csak egy szűk vezető csoportnak van tudomása az akcióról. Közülük ketten azonban – különböző okoktól vezérelve – magánakcióba kezdenek: meg akarják szerezni a koordinátákat és a rakétákat, hogy jó pénzért túladjanak rajtuk a nemzetközi fegyverpiacon. Ők bízzák meg Victort – egy közvetítőn keresztül – a párizsi akció végrehajtásával, és ők a megbízói a Victor likvidálására – és ezzel a szálak elvarrására – küldött orgyilkoscsapatnak is.
Victor Párizsból a svájci Alpokban található menedékébe húzódik vissza, de amikor itt is a nyomára bukkannak, kénytelen megszegni saját biztonsági szabályait: kapcsolatba lép a közvetítővel – egy Rebecca nevű nővel, akiről kiderül, hogy korábban a CIA alkalmazottja volt – és megpróbálja kideríteni, ki áll a háttérben. Közben Rebecca is rájön, hogy őt is el akarják tenni láb alól, így a férfi és a nő egymásra vannak utalva: Rebecca rendelkezik némi információval és képes továbbiakat szerezni, viszont szüksége van Victor védelmére, hisz nélküle kevés esélye van a túlélésre. Mivel nem szeretnének állandóan menekülni és bujkálni, úgy döntenek, megpróbálnak eljutni a megbízóhoz, hogy pontot tegyenek az ügy végére. Csakhogy a szellem végleg kiszabadult a palackból: a megbízó magas rangú CIA-tiszt egy újabb, ezúttal Victorhoz hasonlóan profi bérgyilkoshoz folyamodik, akinek az a feladata, hogy minden nyomot – beleértve Victort és Rebeccát is – eltakarítson és megszerezze a pendrive-ot. Ezzel párhuzamosan viszont az orosz titkosszolgálat is tudomást szerez az akcióról, így nekik is feltett szándékuk, hogy megakadályozzák a CIA-akcióját.
Victor és Rebecca együtt nyomozva lépésről-lépésre kerülnek közelebb a megbízóhoz, miközben ott van nyomukban a másik bérgyilkos, Reed, aki szorgalmasan takarítja az akcióhoz kötődő személyeket. És egyre közelebb kerül az orosz titkosszolgálat (az SZVR) fiatal és feltörekvő ezredese, Gennagyij Anyiszkovacs is ahhoz, hogy még azelőtt megsemmisítse a rakétákat, mielőtt bárki is hozzájuk férhetne. Kezdetét veszi egy Európán átívelő hajsza, amelynek szálai Tanzániában futnak össze, ahol felvonul az ügyben érintett szinte minden fontos szereplő.
Tom Wood első regénye, A bérgyilkos egy vérbeli akcióthriller annak minden előnyével és hátrányával. A több szálon futó, pörgős sztori kellőképpen izgalmas, viszont aki kissé jobban odafigyel a részletekre, az nem biztos, hogy beéri ennyivel. A regény fő cselekményszálai többnyire rendben vannak, a sztori jól felépített, habár néhány mellékszál esetében túlságosan is erőltetett. Ide sorolható pl. a központi karakter, Victor már-már beteges – mondjuk az ő szakmájában érthető – óvatossága, hogy minden célhelyszínre egy-egy jól megtervezett kitérőt követően jut el. Így ejti útba Prágát, Budapestet, sőt Debrecent is, ami önmagában nem gond, csakhogy a helyszíneket annyira felületesen ragadja meg a szerző, hogy a három említett város – de a regényben szereplő összes többi helyszín is – tetszőlegesen behelyettesíthető bármely másik várossal, anélkül, hogy egy árva sort át kellene írni a regényben. Nekem ezzel kapcsolatosan volt a legnagyobb hiányérzetem olvasás közben: a szerző úgy jár be közel húsz helyszínt három kontinens több mint tíz országából a közel hatszáz oldalas cselekmény során, hogy alig kapunk bármelyikből is egy kis ízelítőt. Sőt, még tárgyi tévedésekbe is belebotlunk: nem vagyok különösebben meteorológiai szakértő, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy míg egyik délután 16:23-kor Szentpéterváron mínusz 25 fokot mérnek (239. oldal – 35. fejezet), addig másnap reggel 7:43-kor a Moszkvától 25 km-re levő Meridien-erdőben nulla fok körül legyen a hőmérséklet (288. oldal – 41. fejezet). Mint ahogy ahhoz sem rendelkezem kellőképpen színes fantáziával, hogy el tudjam képzelni, miszerint a mínusz 25 fokos szentpétervári hidegben az út szélén folyik a szennyvíz (255. oldal – 37. fejezet) vagy akár tócsában áll a hűvös gyárépületben a tetőről lecsepegő víz (258. oldal – 37. fejezet). Nyilván ezek apróságok, amelyek különösképpen nem vesznek el a cselekmény értékéből, viszont mindenképpen zavaró az a felületesség, ahogyan viszonyul hozzájuk a szerző. Annál is inkább, mivel ezt nem lehet annyival elintézni, hogy a műfaj velejárója, nem ezeken az apróságokon van a hangsúly. Úgy gondolom, manapság már egy igényes akcióthriller esetében is kevés pusztán az írói fantázia, a dokumentáltság már szinte alapkövetelmény.
Hasonló felületesség jellemzi a karakterábrázolást, igazából egyik szereplőről sem tudunk meg annyit, hogy kirajzolódjon legalább három-négy erőteljes, jól elkülönülő személyiség. Többnyire tucatkarakterekkel állunk szemben, amit csak erősít egy-egy sztereotípia (hogy mást ne említsek, a szekrényméretű orosz maffiózók bemutatása pont ezek közé tartozik). És ez alól igazából Victor karaktere sem kivétel: ő a titokzatos és érinthetetlen akcióhős, akit meg lehet ugyan sebezni, de végérvényesen sarokba szorítani sohasem. Néha akkora a kontraszt közte és ellenfelei között – leszámítva a nyomába küldött bérgyilkost, Reed-et –, hogy már emiatt is nehéz lenne komolyan venni egy-egy jelenetet.
Különösebb figyelmet a háttérsztorinak sem szentel a szerző, nem kerít nagy feneket az orosz rakéták körül kialakuló konfliktus- vagy inkább versenyhelyzetnek, és – néhány általános megállapítást leszámítva – nem igazán foglalkozik a geopolitikai kontextussal sem. Adott egy szuperfegyver az egyik nagyhatalom kezében, amit egy másik meg szeretne szerezni, nehogy esetleg illetéktelen kezekbe kerüljön. És kábé ennyi. Úgy gondolom, hogy ebben is sokkal több lehetőség rejlett, szerintem mindenképpen javított volna az összképen, ha ennek is szentel egy szálat a szerző.
A felsoroltakkal szemben igen nagy hangsúlyt kerül az akciójelenetekre. A helyszínek, szereplők és háttérsztori elsikkad a regényben többször is felbukkanó akciójelenetek (verekedések, lövöldözések, autós üldözések) mellett, amelyek akár több tíz oldalon keresztül is elhúzódnak és amelyeket a legapróbb részletességgel mutat be. Nyilván – ha már akcióthrillerről beszélünk – ezek elengedhetetlen motívumai egy ilyen regénynek, ezek adják meg a történet ízét, csakhogy szerintem sokkal ütősebb lett volna, hogyha sikerül egy egészséges egyensúlyt találni az egyes részletek között, és kellőképpen megalapozni a háttérsztorit is. Így A bérgyilkos nem képes túlnőni a középszerűségen, és annak ellenére, hogy – a fülszöveg szerint – a könyv listavezető volt a német Amazonon, engem különösebben nem nyűgözött le. Ha egy szóban kellene összefoglalni véleményemet, akkor csak annyit mondanék: akcióthriller. Csak így, pozitív és negatív jelző nélkül. A folytatásban – lévén, hogy már megjelent Tom Wood második regénye, The Enemy címen – remélhetőleg több figyelmet szentel a szerző az akciójeleneteken kívüli részleteknek is, különben nehezen tudom elképzelni, hogy feledtetni tudná James Bond, Jason Bourne vagy akár Jack Bauer alakját, amire a honlapján szereplő könyvismertető szerint törekedni próbál.