Müller Rolf könyve a huszadik század egyik legsötétebb időszakának feltárását ígéri. 1944 végén még zajlottak a harcok Magyarországon, amikor Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az ideiglenes nemzeti kormány, s a szovjet bábák gondoskodó felügyelete alatt megszületett a későbbi kommunista diktatúra legfontosabb eszköze, a politikai rendőrség. Ne feledjük: mindez egy pusztító háborút és egy egész kontinenst megfertőző erkölcsi válságot követően történt, amikor az emberek a “felszabadítóktól” a megújulást, az újjászületést várták. Helyette mit kaptak? Egy demagóg zsarnokot, aki – miközben a népi demokráciáról, a munkásosztály uralmáról és az egyenlőségről szónokolt – továbbra is rettegésben tartotta a népet. A történelem persze nem őket igazolta, de ideig-óráig sikerült megfélemlíteni az embereket. Jó lenne megvizsgálni ennek a pszichológiáját nemzeti és egyéni szinten is – érdekes képet kapnánk, az biztos.
Müller Rolf már az előszóban leszögezi, hogy a kötetben nem kíván foglalkozni “az államvédelmi szervek által alkalmazott fizikai erőszak és lelki terror” részleteivel, a túlélők megtapasztalt élményeivel – helyette az ÁVH hivatalosan is dokumentált történetét tárja az olvasók elé. Gondosan körbejárja a politikai rendőrség megalakulását, a Politikai Rendészeti Osztály szerveit, alosztályait, az ÁVH szervezeti egységeit és csapategységeit táblázatokba foglalva ismerteti, és egy külön fejezetben foglalkozik Péter Gáborral, az ÁVH akkori vezetőjével. Az ma már köztudott, hogy az Államvédelmi Hatóság feladata volt véleményezni a külföldre utazó sportcsapatok összetételét, de Müller Rolf most azt is elárulja, hogyan nézett volna ki az Aranycsapat, ha az Országos Testnevelési és Sportbizottság végül nem bírálja felül Péter Gáborék javaslatát, és tényleg itthon marad Grosics, Lóránt, Bozsik, Czibor, Puskás és Kocsis – vajon ma beszélhetnénk a 6:3-ról? Ugyanígy helytelenítették Szőke Kató úszó és Berczelly Tibor vívó kiutazását a helsinki olimpiai játékokra – csak ők ketten végül 5 arany- és 2 bronzérmet hoztak Magyarországnak, és így történt, hogy magyar szempontból az 1952-es olimpiai játékok lett a legsikeresebb mind a mai napig. Ha az ÁVH-n múlt volna, ma ezekről a sportsikerekről nem beszélhetnénk – és akkor csak a sportot említettük.
Sajnos kevés ilyen érdekes információt tár fel a szerző, a könyv többnyire száraz anyagból áll össze, rengeteg adat, név és dátum dúsítja, a többségét az átlagolvasó feltehetően nem képes megjegyezni. Müller korabeli bizottsági ülések jegyzeteiből, javaslatokból, tervezetekből, jegyzőkönyvekből idéz, feltehetően tonnányi iratot olvasott át az Irattárban – azzal nem lehet vádolni, hogy nem lenne alapos, ilyen szempontból kiváló munkát végzett. Az olvasók egy szűk csoportját le fogja nyűgözni ez a könyv, az egészen biztos.
Az életrajzok is túl aprólékosak, a legtöbb néhány bekezdés után az unalomba fullad – ezek egy vázlatosabb, lényegretörőbb változata célravezetőbb lett volna, remek példáját láttuk nemrég Richard Overy könyvében. Az egyik érdekesnek ígérkező fejezet, A besúgóhálózat is elméleti dolgokkal foglalkozik (többnyire tervezeteket, határozatokat, „ügynökkódexeket” tartalmaz, a hálózat tényleges működéséről, megtörtént esetekről elvétve esik szó), és félő, hogy az olvasó pár bekezdés után gyorsan továbblapoz, hátha valami érdekesebbet talál. Sajnos száraz tervezetek, javaslatok mentén szerzünk tudomást arról, hogy milyen elvek és elképzelések vezérelték a besúgóhálózat kiépítését, s hogy melyek voltak a főbb szempontok – helyette érdekesebb lett volna néhány életszerű példával illusztrálni a hálózat működését, azt, hogy ez az elméleti tervezet a gyakorlatban miként működött – vagy éppen nem működött, ahogy ez egy adott pillanatban kiderül.
Müller Rolf történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa, a Betekintő c. internetes folyóirat alapító szerkesztője. Kutatási területe az 1945 és 1990 között működö magyar politikai rendőrség története – jelen kötetben csak a Rákosi-korszakkal foglalkozik.