Az író első könyvének kapcsán valami olyasmit írtam, hogy Gerlóczy Márton nem kapaszkodik bele a társadalom csápjaiba, nem vágyik jutalomfalatjaira, de nem is akarja kivonni magát belőle, csak éppen újra akar teremteni mindent, megőrizve valamiféle eredendő tisztaságot.
Az újabb önéletrajzi ihletésű könyvben keresem ezt a kamaszt, és bizony elszomorodom: fiataljainknak nem sok lázadási lehetősége van. Vagy felszáll, vagy nem. Nos, Márczy Lajos csóró magyar író felszállt, hiszen 12 színhelyre visz magával ebben a könyvben, a világ különböző tájaira. És mégsem, mert most is elutasítja a felépített kultúrát. A maga nyomorult kelet-európaiságát viszi magával mindenüvé, egy-egy útitárs személyében. És mindent az útitárs szemüvegén át néz, míg az ember elbámul: milyen igaz, hogy a világból csak azt lát mindenki, amit látni akar…
Már a csomagolás gyanús, a megfogalmazott úti cél: „Személyazonosságom. Személyazonosságom nevére nyomtatott jegy, vízum, biztosítás. Személyazonosságom lerészegedésének és párnák között alvásának záloga: egy nagy köteg lóvé. Személyazonosságom evilági létbe vetett hitének dokumentációs osztálya: tollak, jegyzetfüzetek…”
Valóban, a különböző helyszíneken a kocsma-turizmus valamiféle válfaját műveli a „csóró magyar író”, aki tele van előítéletekkel, és azokat mind magával is viszi útjaira. Valamiféle intellektualizált szegénység-filozófia lengi körül, de ettől eltekintve igyekszik nem kilépni a tahó-magatartás ketrecéből: hiszen az „a létezés legvalóságosabb és egyben legértelmetlenebb formája”. A magatartás alapja alighanem az a biztonság, amit a megszokás nyújt, az otthon-érzés, mindenütt a nagyvilágban. Az egyik központi téma a pénz, ami egyrészt csak egy illúzió, az igazi tapasztalás akadálya, a kiégés garanciája, másrészt pedig a tapasztalás eszköze, hiszen beváltható kényelemre, sörre, udvariasságra, tengerpartra…
Hogy egyáltalán: van-e értelme az egésznek? És ha van, mi lenne az? No, ez talán valamelyik következő kötetből fog kiderülni. Mert itt egyelőre csak az derül ki, hogy felszállni muszáj, lemaradni nem lehet. Sajnos az ember nem maradhat örökké lázadó, jópofa, szánalmat és együttérzést kiváltó, a maga esetlen ellenségeskedésében bájos kamasz. Felnő, mit tehetne. Egy ideig még tahót játszik, illetve jóindulatú elnézéssel vegyül el közöttük. Mert a másik rétegben elvegyülni végzetes és végleges. Szét kell nézni a világban még előtte: mások hogyan csinálják? Kit hogyan darál le a mókuskerék? Vagy hogyan sikerül elmenekülni előle? Ami „fent” van, az mindenütt ismerős: Kína, Japán, a Balkán, Anglia, Németország kultúrája elolvasható, megtekinthető, könnyen megismerhető. Lehet, hogy bámulatot vált ki (pl. a keleti emberek fegyelmezettsége), lehet, hogy ironikus sajnálatot (az amerikai sztereotípiák), de sehol nem akaródzik belevegyülni. A „más” pedig – nos, azon lehet gondolkodni, meg lehet beszélni mibenlétét „a hotel halljában levő masszázsszékbe bevarrt törökkel”, együtt lehet vele sörözni, böfögni, meg vakarózni. Szemhunyorgatva figyelve ezt a másságot, gondolkodni lehet azon, hogy melyik inkább a mienk: a fent vagy a lent? Hiszen akár zavarba ejtő is lehet, hogy a szerző elnéző szimpátiával fordul a szubkultúra felé, de néha kiderül, hogy ennyi tahóság azért neki is kicsit sok. Az amerikai osztálytársnő alapos műgonddal ápolt „természetessége”, aki nem tudna mit kezdeni egy szigeten, mert nem szereti a természetet, vagy a skandináv unokatestvér fűbe fulladt felelőtlensége, a jamaicaiak élvezetekre kihegyezett mindennapjai…
Mindent összevetve: elgondolkodtató kötet a Check-in. Valamiféle érés, erjedés feszíti, a szélrózsa minden irányába való száguldás valamiféle irány- és célkeresést takar. Érdeklődéssel várom a szerző következő kötetét: tapasztalataival együtt hogyan nő majd emberismerete. És végső soron kíváncsi vagyok: vajon neki sikerül-e kívülállónak maradni? Sikerül-e megőriznie szemléletének frissességét, eredetiségét? Talál valami más értelmes létezési formát? Vagy végül ő is „beszáll”…?
Ha felkeltette az érdeklődésedet a könyv, lapozz bele!