Anglia, 1535 szeptember – 1536 nyara. VIII. Henrik és Boleyn Anna házassága már több mint két éve tart. Anna elérte célját: megszerezte Henriket és vele a királynői széket – miközben megszabadult legfontosabb ellenségei egy részétől –, azonban ennek megtartása már nehezebb feladat, hiszen a várva várt fiú trónörökös születése elmaradt. Anna mindössze egy lánnyal, Erzsébettel ajándékozta meg a királyt, utóbbi pedig egyre türelmetlenebb, és kiábrándultságát csak növeli, hogy felesége előbb 1534 karácsonyán, majd 1536 januárjában elvetélt. A király már szemet is vetett Anna egyik udvarhölgyére, Jane Seymourra, és csak idő kérdése, hogy mikor szabadul meg második feleségétől.
A dolgot egyfelől elősegítheti a király első feleségének, Aragóniai Katalinnak a halála, másfelől viszont kényes az ügy, pont amiatt, hogy az említett hölggyel köttetett házasságának felbontása nagy vihart kavart nemcsak Angliában, hanem Európa-szerte, és túlságosan élénken él a köztudatban. Habár bizonyos körökben Anna megítélése nem túl jó, így feltehetően lennének, akik örülnének egy hasonló fejleménynek. A király ismét tanácsadójára, Thomas Cromwellre bízza, hogy tegyen meg mindent az Annával kötött frigyének felbontása érdekében. Cromwell már korábban is bebizonyította, hogy nemcsak a jog területén mozog otthonosan, hanem kiválóan képes a háttérben mozgatni a szálakat, ha pedig szükséges, a megvesztegetés, a megfélemlítés, a hízelgés is előkerül tarsolyából. Mivel Anna hallani sem akar arról, hogy békés körülmények között távozzon a trónról, Cromwell kénytelen összefogni a katolikus érzelmű főurakkal. Ambícióját az is növeli, hogy Annával együtt olyan főurak bukását is előidézheti, akikkel személyes elszámolnivalója is van Wolsey bíboros halála miatt. És mivel Cromwell képességeihez nem férhet kétség, az ügynek egyetlen végkimenetele lehet: a királyné és néhány hozzá közel álló főúr halála. Az események 1536 májusában érik el a csúcspontot, amikor Annát és néhány főurat – köztük a királyné öccsét, Lord Rochfordot – felségárulás vádjával kivégzik, szabad utat biztosítva ezzel Henrik és Jane Seymour házasságának.
Hilary Mantel trilógiájának második kötete, a Holtaknak menete közvetlen folytatása az elsőnek, hiszen nagyjából ugyanott veszi fel az események fonalát, ahol az a Farkasbőrben abbamaradt. Emellett a regény szemlélete is nagyon hasonló az előzőéhez: az eseményeket ezúttal is Cromwell szemszögéből látjuk, szinte minden történésben, párbeszédben, ami a regényben szerepel, ott találjuk az államférfit, a király tanácsosát. Folytatódik tehát a Cromwell-életrajz, és jóllehet a regény kevesebb mint egy év történéseit veszi leltárba, az események egyre inkább sűrűsödnek, Cromwell alakja pedig még jobban kidomborodik, mint az első kötetben. Ennek nem utolsósorban az lehet a magyarázata, hogy Mantel, az első kötethez képest jelentős stílusbeli átalakításhoz folyamodik: a Holtaknak menete sokkal olvasmányosabb stílusban íródott, megmaradt ugyan a jelen időben történő mesélés, azonban az előző kötettel szemben felrótt vég nélküli, nem egyszer követhetetlen párbeszédekből lényegesen kevesebbel találkozunk, és jóval több a leíró rész, ami megadja a keretét az egész történetnek. Ezeken keresztül pedig sokkal hangsúlyosabban elénk tárul Cromwell belső énje is, nemcsak a párbeszédek révén tekinthetünk be gondolkodásmódjába, hanem erre a leíró részek is számtalan alkalmat adnak.
Ilyen körülmények között nem túlzás kijelenteni, hogy a Holtaknak menete mindenképpen kellemesebb olvasmány – eltekintve a bemutatott időszak igencsak komor, sötétbe hajló eseményeitől –, jóval élvezhetőbb, mint a Farkasbőrben. Persze a dolog kulcsa itt sem a főbb történelmi eseményekben rejlik – hiszen ezek többé-kevésbé ismertek –, és itt sem szembesülünk különösebb izgalmakkal olvasás közben. A regény fűszerét továbbra is a háttérben zajló események, az intrikák, az alkudozások, nyílt és burkolt összecsapások adják, amelyeknek mozgatórugója mindvégig Thomas Cromwell. Ezekből bontakozik ki az államférfi agyafúrt, félelmetes, kíméletlen, ugyanakkor érző és családszerető karaktere, erősségei és gyengeségei, és nem utolsósorban a király iránti megingathatatlan lojalitása.
A Holtaknak menete, az előző kötethez hasonlóan nem nélkülözi a komoly háttérmunkát, a dokumentáltságot, és az az erénye is megvan, hogy Mantel sokkal jobban megtalálta az egyensúlyt a párbeszédek és a leíró, elmélkedő részek között. Ha valakinek sikerült átrágnia magát a trilógia első kötetén, a második kötetet már hiba lenne kihagynia. És bizonyára a harmadik kötetet is, ami – az első két kötetből és a történelmi események alakulásából következtetve – feltehetően Cromwell bukásának lesz a története. Ami azért sem lenne meglepő, mivel a trilógia mindkét eddig megjelent kötetén végigvonul a Tudor-kor – és nemcsak – egyik legjellemzőbb vonása: bármilyen státusban is legyen az ember, a túlságosan is felfelé ívelő karrier vége szinte mindig elkerülhetetlenül a bukás. És ehhez igazából még baklövésekre sincs szükség, elég a király szeszélye vagy néhány befolyásos ellenség kitartása.