Kenneth Rijock 1979-ben lépett a bűn útjára. Előtte megjárta Vietnámot, majd hazatérve az ügyvédi pályát választotta. Közben keményen szippantotta a kokót, mint akkoriban szinte mindenki Floridában; még Rijock barátnője, Monique is, aki egyébként a rendőrségnek – vagy ahogy ő szerette mondani: a megyének – dolgozott. Rijock erről így fogalmaz: “Mindenki ezt csinálta Miamiban. Orvosok, bankárok, ügyvédek; úgy tűnt, mindenki így él.” Az ország túl volt egy csúfos kudarccal végződő háborún, s a hatvanas évek gyermekei a fehér porban találtak menedékre. Az pedig elképesztő mennyiségben áramlott be az országba délről, Kuba és Kolumbia irányából. A kaput az Egyesült Államok és Kanada felé Miami jelentette. Rijock itt telepedett le a vietnámi háborút követően.
A háború után egy nagyvárosi ügyvédi irodában kezdett dolgozni, a bankjogra szakosodott. Családja volt, meg egy óceánra néző lakása, de Rijock elégedetlen volt az életével, és a házassága sem működött. Elvált a feleségétől, kilépett a cégtől, és saját ügyvédi irodát nyitott, az áhított változást azonban nem ez, hanem egy új ismeretség hozta meg. Összebarátkozott Andréval, aki abban az időben Miami egyik legmenőbb drogdílere volt. Rijock tudta, hogy ezzel vékony jégre táncolt, de az izgalom, ami azzal járt, hogy ügyvédként drogdílerek között forog, az egyiküknek a házában lakik, és egy rendőrnő a barátnője, annál sokkal többet ért.
Az első ügyfelet is Andre szerezte Rijocknak. Tudták, hogy bankjogra szakosodott, így kézenfekvő volt, hogy ő a legalkalmasabb, ha valaki el akar rejteni hatmillió dollárt a hatóságok szeme elől. Ed és Kelly kábítószerkereskedelemmel kereste a pénzt, Rijock pedig tudta a megoldást arra, hogyan lehet hatmilliót tisztára mosni. A Karib-térség szigetei valóságos adóparadicsomnak számítottak, a Nagy-Britanniához tartozó Anguilla egyenesen tárt karokkal várta azokat, akik pénzt hoztak a szigetre – és soha nem kérdezték, hogy a pénz honnan származik.
Az első üzletet követte a második, és mire feleszmélt volna, magával ragadta a hullám. Az első alkalommal még magánrepülőgépen csempészték át a szigetre a készpénzt, de aztán Rijock egyszerűsített az eljáráson, és hamarosan hawaii mintás ingben, rövidnadrágban és sportcipőben, turistának öltözve, a kezében egy táskával hordta a kábítószerkereskedők millióit a Karib-térségbe, hogy ott aztán offshore cégek számláira fektesse be. Mire a hosszú hétvége után Miamiban pezsgőt bontottak, a pénz már egy manhattani bank számláján kamatozott. Rijockot egyre mélyebbre húzta az örvény, és egyre több ügyfélnek mosta tisztára a pénzét – a képbe kerültek az amerikai olasz maffiózók, kegyetlen kubai és kolumbiai dílerek, gátlástalan amerikai kábítószerkereskedők, akik hetente több tonna kokaint csempésztek az Egyesült Államokba.
A DEA elsőre nem is Rijockra figyelt fel; ahogy az lenni szokott, a hatóságok egy jelentéktelen figura nyomát követve fedezték fel a Karib-térségben zajló törvénytelenségeket. Elsőnek Henry Jackson, Anguilla sérthetetlennek vélt mindenese akadt horogra, a fonal végén a nyomozók pedig elkapták Kenneth Rijockot is. Kellett hozzá az is, hogy az enyhébb büntetés reményében olyanok valljanak ellene, akiket ő korábban gazdaggá tett. Rijock ma törvénytisztelő polgár, tapasztalatával és szakértelmével a pénzmosás és a szervezett bűnözés, egyszersmind a kábítószerkereskedelemből származó bevételek eltűntetése és tisztára mosása ellen harcol. Egy blogot is vezet, olyan csalókra, pénzmosókra, bűnözőkre hívja fel a figyelmet, mint amilyen ő is volt a nyolcvanas-kilencvenes években. De vajon mennyire őszinte?
Rijock pénzmosóként sokkal jobban végezte a dolgát, mint íróként. A mosodás igaz története egy elképesztő sztori egy olyan világról, ahol a pénz és az élvezetek hajhászása a cél. A történet filmadaptációért kiált; a vásznon sokkal hatásosabb lenne az a szituáció amikor a kokainnal élő rendőrnő ágyában alvó pasas drogdílerek millióit mossa tisztára, de a moziban ugyanilyen látványos lehetne az is, ahogyan főhősünk péntekről péntekre hawaii mintás inget ölt, napszemüveget tesz, és a táskájában az illegális tevékenységből szerzett félmillió dollárral repülőre száll. 2012-ben felröppent az a hír, hogy Johnny Depp produkciós cégje, az Infinitum Nihil megszerezte a könyv megfilmesítési jogait, de ezt maga Rijock sem tudta megerősíteni. Pletyka volt.
A történet a könyv lapjain is nagyobbat durranna, ha Kenneth Rijock legalább egy keveset konzultált volna egy igazi íróval, vagy bízta volna az egészet egy szellemíróra. Helyette ő maga ragadott tollat, és megírta a saját történetét. Hiába hajmeresztő a sztori, a gyengécske stílus miatt sajnos egy szürke, egysíkú krónikává redukálódik. A 20. század egyik legnagyobb pénzmosójának története érzelmektől mentes, a hálózatát lebuktató nyomozásba csak egy pillanatra engedi bepillantani az olvasót, és a könyv túlnyomó részében inkább a hencegés, mintsem a megtért bűnöző óvaintése a hangsúlyos. A végén ugyan elmeséli, hogy rablóból pandúr lett, és ma már a hatóságok munkáját segíti, de ez nem tűnik túl őszintének, és a mesélőre jellemző lelkesedés legapróbb szikrája sem érződik benne – ezt inkább azoknál a részeknél fedeztem fel, ahol arról regél, hogy miként verte át az Államokat 200 millió dollár tisztára mosásával. Kicsit pofátlan ez a beszámoló; olyan, mintha kiállna, és elmesélné: lám, erre voltam képes, kokainból származó dollármilliókat csempésztem ki az országból, ennek köszönhetően úgy éltem, mint egy kiskirály, és a végén megúsztam egy kevés börtönnel – most meg én is a pandúrok közé tartozom. Azt hiszem, hogy ez utóbbi ellenére a legtöbben nem tudunk hálásak lenni Mr. Rijocknak.
Ha felkeltette az érdeklődésedet a könyv, lapozz bele!