Gianluigi Nuzzi: Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai

Írta : Gianluigi Nuzzi
Eredeti cím : Sua Santità
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai
Fordította : Simon Krisztina
Kiadó : Art Nouveau Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 315
60
Vidd hírét!
  •  
  •  

2013. február 10-én a katolikus egyház újkori történetében páratlannak számító eseményre került sor: XVI. Benedek pápa bejelentette, hogy idős kora és hanyatló egészsége miatt nem kívánja betölteni a pápai hivatalt, és február 28-án lemond. Azonnal megindultak a találgatások, az olasz La Repubblica kapcsolatba hozta a pápa lemondását egy korábbi incidenssel: 2012. májusában őrizetbe vették a pápai főkomornyikot, Paolo Gabrielét, akit azzal gyanúsítottak, hogy több bizalmas és titkos iratot tulajdonított el és ezeket a sajtó rendelkezésére bocsátotta. A Vatileaks néven elhíresült ügyben a komornyikot 2012. októberében másfél éves börtönbüntetésre ítélték, decemberben azonban a pápa kegyelemben részesítette. Ugyanebben a hónapban kapta kézhez a három bíborosból álló kivizsgálócsoport jelentését, amelyben állítólag az egyházon belüli súlyos ügyekről számolnak be. A sajtóban többen is ennek tulajdonítják azt – jóllehet ezt a Szentszék közleményben cáfolta –, hogy két hónappal később XVI. Benedek bejelentette lemondását.


Gianluigi Nuzzi Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai című könyvének magyar kiadása (amely 2013 tavaszán jelent meg az Art Nouveau Kiadó gondozásában) a fülszövegben – jóllehet nyíltan semmiféle kapcsolatot nem feltételez a két esemény között –, sugallja a pápai lemondás és a kiszivárogtatott dokumentumok okozta botrány közötti összefüggést. A könyv szerzője, Gianluigi Nuzzi 1969-ben született Milánóban. 1996 óra profi újságíró, pályája elejétől figyelemmel kísérte a legjelentősebb politikai és pénzügyi vonatkozású igazságügyi nyomozásokat. 2011 óta a La7 tévécsatornán vezeti az általa létrehozott Érinthetetlenek (Gli intoccabili) című műsort, amelyben a legfontosabb aktuálpolitikai témák mélyreható elemzésével foglalkozik. Két könyvének köszönhetően vált ismertté Olaszországban és külföldön egyaránt: 2009-ben megjelentette a Vaticano S.p.A. (Vatikán Rt.) című könyvét, amely a vatikáni bank és az Enimont konszern kenőpénzbotrányairól szól, majd 2010-ben Claudio Antonellivel közösen publikálták a Metastasi (Áttétek) című könyvüket, amelyben a maffia és a politika összefonódásáról írnak.

Nuzzi legújabb könyve, az Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai 2012 májusában jelent meg. A Vatileaks-botrány kirobbanása ugyan februárra tehető – ekkor jelentek meg a sajtóban az első kiszivárogtatott vatikáni dokumentumok –, valójában viszont Nuzzi könyvét tekintik az első olyan munkának, amely összegyűjtve és rendszerezve tárja a nyilvánosság elé a titkos iratokat. A könyv tizenegy fejezetet tartalmaz, kiegészítve egy viszonylag terjedelmes jegyzetanyaggal, valamint a néhány dokumentum fénymásolatát tartalmazó függelékkel. Az első fejezetben magának a könyvnek a keletkezéséről és céljáról ír röviden a szerző, a második fejezetben pedig az általa Mariának nevezett titkos informátoráról – akinek kilétét ugyan nem fedi fel, de szinte biztos, hogy Paolo Gabrieleről van szó – és a vele folytatott titkos, szinte kémregénybe illő találkozókról.

A következő kilenc fejezetben a kiszivárogtatott titkos dokumentumokról olvashatunk, a szerző magyarázataival ellátva. Ezek a fejezetek valóban olyan dolgokra, eseményekre világítanak rá, amelyekre az egyház nem lehet büszke. Vannak közöttük személyes leszámolások (Dino Boffo vagy Carlo Maria Viganò ügye), korrupciós botrányok, kényes pénzügyek (különböző adományok vagy az egyházi ingatlanokra kivetendő adó kérdése), az olasz politikával való szoros összefonódás (a pápa és az olasz államfő titkos találkozója, Berlusconi szexuális botrányaival kapcsolatos állásfoglalások), vatikáni titkosszolgálati műveletek a városállam határain kívül, olasz területen, Vatikánon belüli hatalmi harcok (kiemelt hangsúlyt fektetve Tarcisio Bertone vatikáni államtitkár hataloméhségére, és egyházon belüli befolyására, valamint az ezzel szembeni kifogásokra), különböző egyházi mozgalmak körüli botrányok (a Közösség és Felszabadulás mozgalom, a Krisztus Légiója vagy a lefebvrista püspökök kiközösítésének az ügye), pornográfiával kapcsolatos ügyek (a német egyházmegyék tulajdonában levő Waltbild kiadó körüli botrányok), a kínai és japán katolikusok problémája, az ETA terrorszervezettel való kapcsolat, pedofília, szexuális indíttatású gyilkosságok és még számos apróbb ügy. Ezek közül nem egy valóban arra világít rá, hogy az egyházon belül igencsak gyarló emberek töltenek be fontos tisztségeket, és számos, a kereszténység szellemiségével összeegyeztethetetlen dolog történik, mások arra engednek következtetni, hogy a pápa korántsem bír akkora hatalommal az egyházon belül, és korántsem annyira informált, mint azt kívülállóként feltételeznénk.

Nuzzi könyve a szakszerű dokumentáltságra utaló jelek ellenére sem mondható kiemelkedőnek. Egyrészt a könyvben szereplő ügyek közül már többről is cikkeztek az elmúlt években a sajtóban, így az újdonság varázsa nem érvényesül maradéktalanul. (Nyilván azt kijelenteni sem volna korrekt, hogy semmilyen újdonsággal nem szolgál a könyv). Ugyanakkor olvasás közben volt egy olyan érzésem, hogy Nuzzi néhány ügyről nem rendelkezik elegendő információval, így a birtokában levő dokumentumokból megpróbálja a maximumot kihozni – vagy talán még ennél is többet –, nem engedve teret az olvasói találgatásoknak, személyes következtetések megfogalmazásának, hanem szinte rájuk erőlteti a saját magyarázatait és – túlzás nélkül kijelenthető: – hatásvadász belemagyarázásait. Másrészt a magyar olvasók számára – de vélhetően a többi külföldi, nem olasz olvasó számára is – szinte élvezhetetlenül bonyolulttá teszi a könyvet a sok olaszországi egyházi személyiség és politikus, intézmény neve, amelyekkel az ember egy idő után óhatatlanul összevegyül, hacsak nem kiváló ismerője az olaszországi viszonyoknak. Nagyon jól jött volna egy olyan névmutató, amelyben egy-két sorban ismertetésre kerülnek a könyvben szereplő személyek és intézmények, plusz utalás van a könyvbeli megjelenésük helyére. (Csak zárójelben jegyzem meg: ez az elvárás talán még a magyar szerkesztők fele megfogalmazva sem tűnik túlzott elvárásnak – hogyha már a szerző erre nem gondolt.)

Nem állt szándékomban párhuzamot vonni a Vatileaks és a Wikileaks között, de mivel Nuzzi a könyv előszavában említést tesz arról, hogy miért kapta az ügy a Vatileaks nevet – a Szentszék szóvivője, Federico Lombardi hasonlította össze a két kiszivárogtatási ügyet a Vatikáni Rádióban –, rögtön pontosítva, hogy az ő könyve miben különbözik a Wikileaks-aktáktól, pár szót erről is ejtenék. Nuzzi szerint a könyv egy tényfeltáró tanulmány, amelyhez éveken keresztül gyűjtötte a dokumentumokat és információkat, több tucat személlyel készített interjút, levéltárakban kutatott, és nem katonai titkokat tartalmazó dokumentumokat tett közzé az interneten. Valóban, a módszerek különböznek a Julian Assange által alkalmazottaktól, de ebben az ügyben nem Nuzzi tölti be Assange szerepét, hanem sokkal inkább Paolo Gabriele. Nuzzi inkább ahhoz a két brit újságíróhoz – David Leigh-hez és Luke Hardinghoz – hasonlítható, akik hasonló könyvet írtak a Wikileaks-ügyről. Csakhogy az a könyv – a vele szemben megfogalmazható, egyébként jogos kifogások ellenére is – mind rendszerezettségében, mind a szerzői hozzáállást és semlegességet tekintve egyértelműen felülmúlja Nuzzi könyvét. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel másképp mutatnak az angol szerzőpáros könyvének függelékében a magyar nyelvre lefordított dokumentumok, míg a Nuzzi-könyv függeléke csak olasz nyelvű dokumentumokat tartalmaz. Igaz, hogy ez már a magyar kiadás hiányossága, és vélhetően azzal magyarázható, hogy magában a könyvben nagyon sok dokumentumból idéz a szerző, amelyek le vannak fordítva magyarra, így a könyvvégi fénymásolatok inkább a dokumentumok hitelességének alátámasztására szolgálnak.

A Nuzziéhoz hasonló könyvekkel egy nagy bajom van: általában az éremnek csak az egyik oldalát ismerjük meg belőlük, és azok, akikre legtöbbször az árnyék vetül, nem kapnak lehetőséget mondanivalójuk tolmácsolására. Legfeljebb majd ezt követően cáfolhatnak a nyilvánosság előtt. Ettől persze a Nuzzi által közzétett dokumentumok hitelessége nem sérül, viszont értelmezésük egyoldalú lesz, és így válik az Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai egy szenzációhajhász, botrányízű könyvvé. Lehet, hogy téves elképzeléseim vannak a sajtó működéséről és a sajtóetikáról, de számomra a tényfeltáró újságírás/tanulmányírás nem ezt jelenti.

És zárásként még valami: bármekkora is az igazságtartalma a könyvnek – mert Vatikánra nézve valóban súlyosak a feltárt információk, és a könyvvel szemben megfogalmazott kritikák a botrányokban érintett egyházi szereplőket nem mentik fel –, a stílusa, a szerkesztési módja, rendszerezettsége (vagy inkább rendszertelensége) inkább fanyalgást vált ki az olvasóban a szerzővel szemben, mintsem ellenszenvet a Vatikánnal szemben. Bármennyire is úgy tűnik, hogy az egyház berkein belül az elmúlt évtizedekben egyre több súlyos botrány robban ki, ez nyilvánvalóan összefügg az információforrások és az információáramlás gyökeres átalakulásával. A Vatikán életét évszázadok óta folyamatosan tarkították kisebb-nagyobb botrányok, amelyek köszönő viszonyban sem voltak a keresztény szellemiséggel, de mégsem vezettek az egyház bukásához, és feltehetően az elkövetkező évtizedekben/évszázadokban is lesznek hasonló botrányok, amelyek szintén nem fogják a bukását okozni. Már csak azért sem, mert az egyház több, mint a pápa és néhány bíboros, püspök és pap „személyes biznisze” és hatalmi versengésének színtere. Éppen ezért azt állítani, hogy a Nuzzi könyve „alapjaiban rengette meg a Vatikánt” enyhén szólva is megmosolyogtatónak tűnik, habár egy könyv borítóján kétségtelenül figyelemfelkeltőnek tűnhet.


Vidd hírét!
  •  
  •