Egy nagydarab, százkilencvenöt centi magas, erős testalkatú, zilált és rendezetlen külsejű, betört orrú fickó stoppol a téli éjszakában valahol Nebraska államban. Másfél óra várakozás után megáll egy autó: két férfi – Donald McQueen és Alan King –, valamint egy nő – Karen Delfuenso – utazik benne, utóbbi túlságosan is szótlan és szemmel láthatóan ijedt. Felveszik, majd egy idő után a volánt is átadják neki, hogy amíg vezet, ők pihenhessenek. A stoppos Jack Reacher, volt katonai rendész, aki a hadsereget otthagyva pár éve busszal, autóstoppal utazgat keresztül-kasul az Egyesült Államokban. Most éppen Virginiába tart. Rendőri múltjának és jó megfigyelőképességének köszönhetően hamar rájön, hogy valami nagyon nincs rendben az autóban utazó társasággal, gyanúja pedig erősebbé válik, amikor párszáz kilométeren belül kétszer is rendőrségi ellenőrző útlezárásba futnak.
Ezzel párhuzamosan, szintén valahol Nebraska államban Victor Goodman megyei seriffet egy gyilkossági ügyben riasztják. Az egyetlen szemtanú elmondása szerint egy elhagyott szivattyúállomáson két férfi meggyilkolt egy harmadikat, majd egy autóval elhajtottak. A seriff értesíti az FBI-t, akik az omahai irodájukból Julia Sorenson különleges ügynököt küldik ki helyszínre. Jóformán bele sem kezdenek a nyomok felderítésébe, amikor felbukkan két férfi a CIA-tól és szintén az ügyben tájékozódnak, ami felettébb furcsa, hiszen elvileg ők belföldi ügyekben nem illetékesek.
A párhuzamosan futó két cselekményszál egy idő után összekapcsolódik: Reachert valahol Iowa államban kiteszik egy motelnél, ő pedig gyanújának teret engedve felveszi a kapcsolatot az FBI-jal. Nemsokára megérkezik Sorenson ügynök, aki kezdetben gyanakodva szemléli a fura kinézetelű és nem túl bizalomgerjesztő férfit, de miután rájön, hogy tapasztalata hasznos lehet a nyomozásban, bevonja az ügybe. Közösen próbálják kideríteni, hogy kik és miért gyilkolták meg a férfit Nebraskában. Hamar szembesülnek azzal, hogy az ügy sokkal kuszább és sokkal távolabbra mutat, mint ahogy elsőre tűnik…
Lee Child 1954-ben született angol író, aki a Jack Reacher-sorozatának köszönhetően vált ismertté világszerte. 1997 óta ír, regényei több mint 40 nyelvre – köztük magyarra is – lefordítva mintegy 60 millió példányszámban keltek el a világ több mint 90 országában. Az Összeesküvés a sorozat tizenhetedik kötete, Angliában 2012-ben jelent meg, Magyarországon 2013 tavaszán adta ki a General Press Kiadó, amelynek gondozásában egyébként a sorozat többi kötete is megjelent.
Mindenekelőtt fontosnak tartom megemlíteni, hogy az Összeesküvés az első Lee Child-kötet, amit olvastam, Jack Reacher alakját eddig csak a Tom Cruise főszereplésével játszódó, Christopher McQuarrie által rendezett, 2012-ben bemutatott filmből ismertem. A szerzőről és regényeiről viszont sokat olvastam, a General Press Világsikerek című sorozatából is volt szerencsém több mint húsz könyvet olvasni, így kíváncsisággal vettem kézbe a regényt. Annál is inkább, mivel 2012-ben Nagy-Britanniában elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award) a legjobb thriller és krimi regénynek járó kategóriában.
Várakozásommal ellentétben, a regény sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Bármennyire is furán hangzik, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy egyik legnagyobb erénye számomra a terjedelme volt: a 350 oldalon viszonylag hamar túl lehetett lépni, és nem kellett állandóan azt lesnem, hogy vajon még hány oldal van hátra. A másik pozitívuma pedig az az amerikai feeling, ami végig sugárzik a regény lapjairól. Egyebet viszont minden jóindulat mellett sem tudok felhozni a regény védelmében. Pedig több mint feléig nagy nyitottsággal és érdeklődéssel faltam az oldalakat. Furcsa volt ugyan, hogy alig történik valami, de azért ideig-óráig elszórakozgattam Jack Reacher szokatlan stílusán: mindent nagyon pontosan kiszámít, mindent nagyon logikusan kikövetkeztet, és nagyon gyakran megvillantja egy-egy földrajzi-geopolitikai dolog kapcsán széleskörű ismereteit. Egyedül talán az eléggé ízetlen humorával nem voltam képes megbarátkozni, valamint azzal a számomra már olcsónak és elcsépeltnek tűnő írói fogással, mellyel erőteljes kontrasztot von a központi karakter – jelen esetben Reacher – és a hivatalos bűnüldöző szervek – jelen esetben az FBI és a CIA – képviselői közé, szinte már nyíltan kihangsúlyozva, hogy utóbbiak sem ügyességben, sem intelligenciában nem érhetnek hősünk nyomába.
Na de ezeken sikerült túllépnem, így reméltem, hogy előbb-utóbb felgyorsulnak ez események, és bedob egy-két csattanót a szerző, amivel a helyére kerülnek a dolgok. Nos, az események valóban felgyorsultak, de a kibontakozó sztori középszerű és nem egyszer valószerűtlen volt – szinte már kínos volt olvasni az FBI-ügynökök észszerűtlen döntéseit –, inkább egy B kategóriás hollywoodi akciófilmhez, mintsem egy sikerszerzőhöz illő. Az utolsó 50 oldalról szinte már nem is érdemes szót ejteni: amikor Reacher magánakcióba kezdve majdhogynem egymaga oldja meg az egész bonyodalmat, egy kisebb hadseregnyi emberen átgázolva, akkor már nagyon kételkedtem abban, hogy jó választás volt a könyv. Lehet, hogy ez Jack Reacher karakterének a velejárója, és semmi olyant nem tett, amit a korábbi kötetekben ne tapasztalhattak volna meg tőle az olvasók, de ha ez így van, akkor nekem tutira nem fog a kedvenc hőseim közé tartozni. Ezeket a túl magabiztos, túl intelligens, túl képzett és már-már megállíthatatlan/sebezhetetlen, szinte semmiféle emberi hibával nem rendelkező szereplőket annyira életszerűtlennek érzem, hogy képtelen vagyok megbarátkozni velük.
Az pedig végképp nem fér a fejembe, hogy mivel érdemelte ki a regény a Nemzeti Könyvdíjat, ami gyakorlatilag Lee Child eddigi egyik legrangosabb irodalmi elismerésének számít. Különösen, ha összehasonlítom a két előző győztessel – 2009-ben Stieg Larsson A tetovált lány című regénye, 2011-ben a S. J. Watson Mielőtt elalszom című regénye kapta a díjat –, amelyeknek szerintem a nyomába sem ér. Abban biztos vagyok – vagy legalábbis remélem –, hogy nem ez a Jack Reacher-sorozat legötletesebb és legjobban sikerült kötete, és Child írt már ennél sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb regényt is. Ha viszont tévednék, és az Összeesküvés által mutatott irányba fejlődne a szerző életműve, akkor talán meg is válaszolhatnám szerkesztőtársam „költői kérdését”, amit egy másik Child-regény, A titokzatos látogató ismertetőjében fogalmazott meg: feltehetően a mennyiség kezd a minőség rovására menni, és jóllehet még mindig képes nagy eladási számokat produkálni, ez már inkább a szerző hírnevének, mintsem regényei színvonalának köszönhető.