Portré: George Bernard Shaw

Vidd hírét!
 
 

Bárki, aki hozzáfér az internethez (azaz olvassa ezt az írást), ezer információt talál George Bernard Shawról. Éppen ezért most egy olyan portrét igyekszem alkotni róla, ami valahogy az információkon túlról kacsint vissza, és megmutatja, vajon mi az, ami több volt benne, vagy magasabb színvonalon szerveződött, mint kortársaiban.

1856-ban született Dublinban, és 94 évet élt. Nagyjából úgy indult az élete, mint megannyi elhányódott embernek: az apja alkoholista volt, ő pedig 15 évesen elhagyta az iskolát. Ez után, bár egy idő után Londonban próbált megélni, még legalább 15 évig támogatta őt az édesanyja, aki énektanárnő volt. 1884-ig egy egész sor regényt ír, de ezekből csak részletek jelentek meg. Végül belátta, hogy íróként nem boldogul. Feljegyezték róla, hogy rendkívül „ideges, félénk és érzékeny” fiatalember. Hogy megéljen, szellemi négermunkákat vállalt, és rengeteget olvasott. Megismerkedett a szocializmussal, elolvasta Marx munkáit, és csatlakozott a fabiánusokhoz.

Talán itt van az a pont, amikor fordul a kocka. Őszintén hitt a szocialista eszmékben, és szeretett volna hatni a tömegekre. Először csak politikai cikkeket írt, de aztán bámulatos átváltozáson ment át: rövid idő alatt az egyik legjobb szónok lett. Félénkségét legyőzve közparkokban, utcasarkokon szónokolt, míg megtanult meghökkentő modon hatni a tömegre. Írásaival akkor kezdett sikereket elérni, mikor több lap számára zene- és színikritikát kezdett írni. (Érdekesség, hogy kritikáiban nem használt szakszavakat és szakmai zsargont). Élete megváltozásához alighanem az is hozzájárult, hogy olyan barátai voltak, mint a drámaíró és kritikus William Archer (Schiller angol fordítója), és a reformer gazdasági szakember, Sidney Webb. Ebben az időszakban alapos társadalmi, szociális, politikai ismeretekre tett szert, emellett kritikusként irodalmi, művészeti ismeretei is kitágultak. A fabiánusok reformpolitikai társasága, a művészberkek látogatása széles körű műveltséget és szociális érzékenységet eredményeztek.

Azt hiszem, a körülményektől eltekintve, Shawból önismerete, önfegyelme, céltudatossága és kitartása csinált nagy embert. 1885-től negyven éven át folyamatosan dolgozott. Írt színdarabot, esszét, újságcikket, és mindenféle témában szónoklatokat tartott. Első színművét csak 1892-ben, 36 éves korában mutatták be. Az Ibsen hatását mutató Sartorius úr házai óriási botrányt kavart. Az ezen időben írt darabjainak színvonala váltakozó, de mindenik hasonló hatást ért el. Bár New Yorkban nagy sikerrel játszották egy darabját, itthon egyik művét maga a főkamarás tiltotta be, egy másikat a szinészek nem voltak hajlandók eljátszani. A szerző pedig lassan beletörődött, hogy nemcsak prózaíróként, hanem színműíróként is csődöt mondott.

A siker csak negyven éves kora után érte el.  Ekkor írta – sok más mellett – a Caesar és Cleopatra című darabját, és a kritikusok szerint méltán világsikert arató Pygmaliont. Kritikusai felróják neki művei “színpadszerűtlenségét,” mégis meg tudja szólítani a közönséget. Mert ötletes és szellemes, goromba és őszinte, és félelmetesen céltudatos. Ha nem is a szokványos elemekkel, módszerekkel, de mindenképpen előidézi a katarzis élményét.

[adrotate banner=”74″]

Aztán kitört az első világháború, és Shaw könyvet írt a háború ellen, kiállva az  ír  nemzeti érdekek mellett. Az IRA egyik vezetője, a később kivégzett Michael Collins személyes jó barátjává vált. Az angol politikai elit elleni kemény kritikájának eredményeképpen megfosztották állampolgárságától, és kerülték, mint a leprást: szó szerint kiürült a terem, ha megjelent egy társadalmi eseményen. A külügyminiszter egyenesen azt nyilatkozta, hogy agyon kellene lövetni.

Aztán persze minden változik, a békebeli jó időkben Shaw ismét dolgozni kezdett, és 1920-ban megírta az élet meghosszabbításának lehetőségeit firtató Matuzsálem című művét. Ebben azt állítja, hogy már a XX. században elkezdődik az életkor kitolása, és a 30. századra az emberek két csoportra oszlanak: rövid- és hosszú életűekre. (Érdekességként jegyezném meg, hogy Ray Kurzweil, korunk mikrotechnológiai zsenije, a Google vezető mérnöke, azt állítja, hogy elérhető közelségben van az élet tetszőleges hosszúságúra való meghosszabbításának lehetősége). Shaw 1923-ban írta a Szent Johannát, amely mindenütt óriási sikert aratott. És lassan világhírű szerzővé vált.

1925-ben neki itélték az irodalmi Nobel-díjat. Gondolom, nem lehet csodálni, hogy irtózott mindenféle kitüntetéstől, és egyébként is dúsgazdag volt. A díjjal járó pénzjutalmat svéd irodalmi célokra ajánlotta fel.

Öreg korára vagyona eléggé megcsappant, művei pedig tovább mélyítik mind erényeiket, mind hibáikat. Korábban hibájául rótták fel darabjai szerkezeti felépítetlenségét, tendenciózusságát, de életének alkonyán mindez hatványozottan jelentkezett. Írt nagyon jó darabokat, mint például A királyság szekere, de leginkább a háború utáni generáció életének céltalansága, kétségbeesése foglalkoztatta.

87 éves volt, amikor eltemette feleségét. Gyermeke nem volt, barátai is többnyire meghaltak. Utolsó éveit magányosan töltötte. 94 évesen leesett egy almafáról. Nem kivánt kórházban maradni, otthon halt meg november 2-án, és szerte a világon meggyászolták: a Times vezércikket írt róla, a Broadway-n eloltották a villanyokat, Indiában pedig rendkívüli kormányülést hívtak össze.

Végül azt hiszem, szót kell ejteni arról is, hogy Shaw, mint minden nagy egyéniség, adni akart a világnak. És, mint minden nagy ember, mindenkinek tudott adni. Fiatal korában irodalmi-, zenei, és színikritikáit, amik ma is olvashatók, hozzáférhetők, hiszen könyv formában is megjelentek. Később pedig, könyveiben és színműveiben politikai, etikai, erkölcsi, morális nézeteit, emberségét. Svéd irodalmi célokra a Nobel-díj nem elhanyagolható összegét. Végrendeletében vagyona egy részét felajánlotta egy, az angol fonetikus ábécé kidolgozásával foglalkozó társaságnak. A sors fintora, hogy ez a vagyon haláláig már annyira megcsappant, hogy e nemes célra nem igazán jutott belőle – csak később, amikor a Pygmaliont feldolgozó My fair lady óriási siker lett. Ekkor a szerzői jogdíjakból öröksége ismét hatalmas vagyonná gyarapodott, de ezúttal az örökösök vesztek össze rajta, míg peren kívüli megállapodásuk értelmében az ábécére megint csak kis összeg jutott. Ennek ellenére elkészült, és a Shaw-ábécé nevet kapta.

A negyvenes években megfilmesítették a Barbara őrnagyot és a Caesar és Kleopátrát is. Később pedig színházat neveztek el róla: a londoni Shaw-színház 1971-ben nyitotta meg kapuit.

George Bernard Shaw saját korának embere volt: mélyen a kor realitásában gyökerező, de haladó szellemiségű. Szállni tudó, de sárral megdobált. Küzdelmes, kudarcokkal és sikerekkel, megtagadásokkal és elismerésekkel tarkított élete tanúságaként a mai kor emberéhez néhány ritkán játszott drámája, és néhány, a művei alapján készült film szól. Filmek, amik mindenkinek ismerősek, és ez azt bizonyítja, hogy Shawnak sikerült megfognia az örök emberit, és időkön, tereken át mindenkihez szólni.


Vidd hírét!