Stefano Benni: Gyorslábú Achille

Írta : Stefano Benni
Eredeti cím : Achille piè veloce
Eredeti kiadás : 2003
Magyar cím : Gyorslábú Achille
Fordította : Nádor Zsófia
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 294
95
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Bár magyar nyelven ez az első megjelenő regénye, Stefano Benni az olasz irodalmi (művészeti és politikai) élet meglehetősen markáns alakja. A magát „Farkas” becenéven emlegető szerzőnek szinte évente jelennek meg könyvei, némelyikből sikeres filmet is forgattak.


Hogy fogalmat alkothassak magamnak erről a számomra mindeddig ismeretlen szerzőről, elolvastam néhány vele készült interjút, amik segítettek abban is, hogy a Gyorslábú Achille című regényt jobban megértsem.

Anélkül, hogy túl sokat agyalnék, azt mondhatom, a regény két főszereplője (én úgy érzem, kettő van neki, egy címszereplő, és egy cselekvő figura) valamiképpen szimbolikusan képviselik a Benni-féle világképet: vagyis a kórt és a gyógymódot. Ez egy olyan regény, amelyik két irányból is megközelithető: bemutathatom először a csontvázat, hogy aztán ráépítsem a mozgató izmokat, a védő bőrt, a szépítő színeket, sőt, a sminket. Vagy kezdhetem a külcsínnel, és haladhatok a belbecs felé. Ha mégis az első változatot részesítem előnyben, annak az az oka, hogy a regény olyan szövevényes és sokrétű, hogy szükségem van némi „tudományos” módszerességre, különben kisiklik a vonatom.

A csontváz tehát a két férfi, aki megjelenik a regényben: Ulisse Isolani kiadói szerkesztő, aki egyszerre kerül alkotói és személyi válságba, és a titokzatos Achille, akinek másokra van szüksége ahhoz, hogy élményeket szerezzen. Hogy miért nevezem őket csontváznak? Mert szimbolikus voltuk egyértelmű, és mert ezáltal a mű igazi céljának megvalósítói. Ulisse egy átlagember, aki éppen valahol az értelmes és az elfásult élet határán leledzik. Szeretne, alkotna, de valahogy nem igazán jön össze semmi, és ő lassan belenyugodni látszik ebbe. Achille egyáltalán nem átlagember: egy szörnyű, nevenincs kór szegezi kerekesszékéhez, quasimodoi figurája, rohamai és fájdalmai lehetetlenné teszik, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen az életről. Viszont – talán éppen ezért – megőrzi az érzelmek tisztaságát és erejét, a szavak varázshatalmát. És ha Ulisse a fásultság, közönyösség figurájává válik, akkor Achille épp ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy a tovatűnő álmok, a szépség, a szó ereje, vagyis tán az irodalom az, ami az életnek értelmet, színeket ad, visszafordítja a hiábavalóság felé vezető útról.

Ami a mozgató izmokat illeti, arra nézve is eligazítást ad a cím: a görög hős neve álomvilágba vezet, a tudás egy másik szintjét asszociálja, és ezáltal olyan jelentésrétegeket mozdít meg, amik nem aktiválódnának, ha mondjuk Giovanni és Luigi történetét olvasnánk. „Napjaink szórakoztató Odüsszeusz-történetének” nevezi a könyvet a kiadó, és valóban: Ulisse egy „leleményes öllelő”, aki „hazautazna” szeretett Penelopéjához, de útközben fogva tartja Circé, a miniszoknyás titkárnő és feladatokkal bízza meg Vulcanus, a piacgazdaság és válság hálójában vergődő kiadótulajdonos. Néha megfélemlítik a felkészületlenekre leső „sárkányok”, holmi tömegszállító eszközök gyanánt, máskor az erünniszek furdalják lelkét a „gépiratok” parányi szerzői képében. Kissé összekutyulódik a mitológia, a legenda és a mese, de ez csak a kekeckedni vágyó kritikusnak tűnhet erőltetettnek vagy zavarónak: a történetnek semmi esetre nem szegi szárnyát. Sőt: az antik és a modern világ egymásra játszása rávilágít az utóbbi frivolságára: az emberek ürességére (olcsó szerelem, oktalan tüntetés-mánia stb), a sajtó óriási és indokolatlan hatalmára, a politika esetlegességére, az emberek sorsáról döntő „erők” korrumpálhatóságára.

A védő bőr szerepét a szereplők jellemére bíznám. A mítikus/ eposzi hangulatot fokozzák a – viszonylag – állandó jelzők (Ulisse, a leleményes öllelő, az aranyvállú Pilar stb.), és a mellékszereplők: A Szép Heléna bőrébe bújt Pilar, az őt néző férfiak, mint a Kérők serege, a titkárnő, mint a csábító Circé, Apollinaire, mint egyféle Hektór, Achilles ellenfele, az „ellenséges” eszme képviselője stb. A szerző leleményességét támasztja alá, ahogyan mindeniknek helyet talál a modern társadalomban, és ahogy egyszerre ítéli el és menti fel őket. Mindenik helyet akar csinálni magának egy könyöklős, önző, közönyös és köldöknéző világban, és az elbeszélő valamiféle elnéző ejnye-bejnye hangulatával követi következetlen bukdácsolásukat. Az egyetlen, aki nem bukdácsol, a szörnyszülött Achille, akinek joga van őszintének lenni, kimondani bármit, mert rá nézve a társadalom szabályai nem léteznek.

Szépítő színként említhetném az imitt-amott elejtett érdekességeket. Ide sorolnám Ulisse pék-inszomniáját, aminek következtében minduntalan elbóbiskol, és élete egy sor szürreális esemény helyszíne lesz álom és ébrenlét határán, a táskájában cipelt kéziratok szerzőivel beszélgetve. Ugyanezek a beszélgetések szolgálnak ürügyül a világ egy-egy lehetséges értelmezésének bemutatására, illetve felvillantják egy-egy egocentrikus, teljesnek hitt világnak valamiféle groteszk karikatúráját. De megvan mindezeknek a tartalmas párja is: a látszólag céltalan, sőt, néha perverznek tűnő dialógus Ulisse és Achille között, amely hozzásegíti előbbit, hogy frissebb, örömöt kutató szemekkel szemlélje magát és a világot.  De ide sorolhatnánk talán Penelope Pilar rabul ejtő, egzotikus szépségét, és a hozzá társuló szociális érzékenységet is, utalva arra, hogy a média hatására a szép lányokat meglehetősen üresfejűnek szokás elképzelni.

És, hogy a sminkről se feledkezzek meg, ejtek néhány szót a regény stílusáról is. Legfőképpen: roppant olvasmányos. Néha ugyan kicsit erőltetettnek tűnnek a poénok, különösen a leírásoknál, de nekem bejön ez a fajta humor, és erényéül tudom be azt is, hogy plasztikussá teszi a szöveget: (A regény kezdetén pl. három oldalnyi szöveggel jut el a főhős a földig érő ködben a buszmegállóba, és néha az volt az érzésem, hogy csupa öncélú poén az egész – hálistennek később feloldotta az író). Ugyan nem mindig van egyensúly a dolgok között (az inszomnia pl. a regény elején, mielőtt beindul a cselekmény, minduntalan jelentkezik, de a vége felé szinte egyáltalán nem játszik szerepet), de ahogy belefeledkezünk az olvasásba, ez nem tűnik zavarónak.

Mindent összevetve, minél mélyebbre jutunk a regényben, annál biztosabb kézzel rajzol a szerző. És ha – mint interjúiban állítja – célja az, hogy a közönyt oszlassa, eszköze pedig a magasztos és a triviális összeolvasztása, a szépség megláttatása a csúfban, az örökkévalóságé az elmúlásban: véleményünk szerint ennek a célkitűzésnek teljes mértékben eleget tett. Szeretni fogják a könyvet így azok is, akiknek az irodalom katarzis, és azok is, akiknek szórakozás. Azok is, akik az örök, maradandó emberit keresik benne, de azok is, akik önmagukra akarnak ismerni.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •