Bár magyar nyelven ez az első megjelenő regénye, Stefano Benni az olasz irodalmi (művészeti és politikai) élet meglehetősen markáns alakja. A magát „Farkas” becenéven emlegető szerzőnek szinte évente jelennek meg könyvei, némelyikből sikeres filmet is forgattak.
Hogy fogalmat alkothassak magamnak erről a számomra mindeddig ismeretlen szerzőről, elolvastam néhány vele készült interjút, amik segítettek abban is, hogy a Gyorslábú Achille című regényt jobban megértsem.
Anélkül, hogy túl sokat agyalnék, azt mondhatom, a regény két főszereplője (én úgy érzem, kettő van neki, egy címszereplő, és egy cselekvő figura) valamiképpen szimbolikusan képviselik a Benni-féle világképet: vagyis a kórt és a gyógymódot. Ez egy olyan regény, amelyik két irányból is megközelithető: bemutathatom először a csontvázat, hogy aztán ráépítsem a mozgató izmokat, a védő bőrt, a szépítő színeket, sőt, a sminket. Vagy kezdhetem a külcsínnel, és haladhatok a belbecs felé. Ha mégis az első változatot részesítem előnyben, annak az az oka, hogy a regény olyan szövevényes és sokrétű, hogy szükségem van némi „tudományos” módszerességre, különben kisiklik a vonatom.
A csontváz tehát a két férfi, aki megjelenik a regényben: Ulisse Isolani kiadói szerkesztő, aki egyszerre kerül alkotói és személyi válságba, és a titokzatos Achille, akinek másokra van szüksége ahhoz, hogy élményeket szerezzen. Hogy miért nevezem őket csontváznak? Mert szimbolikus voltuk egyértelmű, és mert ezáltal a mű igazi céljának megvalósítói. Ulisse egy átlagember, aki éppen valahol az értelmes és az elfásult élet határán leledzik. Szeretne, alkotna, de valahogy nem igazán jön össze semmi, és ő lassan belenyugodni látszik ebbe. Achille egyáltalán nem átlagember: egy szörnyű, nevenincs kór szegezi kerekesszékéhez, quasimodoi figurája, rohamai és fájdalmai lehetetlenné teszik, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen az életről. Viszont – talán éppen ezért – megőrzi az érzelmek tisztaságát és erejét, a szavak varázshatalmát. És ha Ulisse a fásultság, közönyösség figurájává válik, akkor Achille épp ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy a tovatűnő álmok, a szépség, a szó ereje, vagyis tán az irodalom az, ami az életnek értelmet, színeket ad, visszafordítja a hiábavalóság felé vezető útról.
Ami a mozgató izmokat illeti, arra nézve is eligazítást ad a cím: a görög hős neve álomvilágba vezet, a tudás egy másik szintjét asszociálja, és ezáltal olyan jelentésrétegeket mozdít meg, amik nem aktiválódnának, ha mondjuk Giovanni és Luigi történetét olvasnánk. „Napjaink szórakoztató Odüsszeusz-történetének” nevezi a könyvet a kiadó, és valóban: Ulisse egy „leleményes öllelő”, aki „hazautazna” szeretett Penelopéjához, de útközben fogva tartja Circé, a miniszoknyás titkárnő és feladatokkal bízza meg Vulcanus, a piacgazdaság és válság hálójában vergődő kiadótulajdonos. Néha megfélemlítik a felkészületlenekre leső „sárkányok”, holmi tömegszállító eszközök gyanánt, máskor az erünniszek furdalják lelkét a „gépiratok” parányi szerzői képében. Kissé összekutyulódik a mitológia, a legenda és a mese, de ez csak a kekeckedni vágyó kritikusnak tűnhet erőltetettnek vagy zavarónak: a történetnek semmi esetre nem szegi szárnyát. Sőt: az antik és a modern világ egymásra játszása rávilágít az utóbbi frivolságára: az emberek ürességére (olcsó szerelem, oktalan tüntetés-mánia stb), a sajtó óriási és indokolatlan hatalmára, a politika esetlegességére, az emberek sorsáról döntő „erők” korrumpálhatóságára.
A védő bőr szerepét a szereplők jellemére bíznám. A mítikus/ eposzi hangulatot fokozzák a – viszonylag – állandó jelzők (Ulisse, a leleményes öllelő, az aranyvállú Pilar stb.), és a mellékszereplők: A Szép Heléna bőrébe bújt Pilar, az őt néző férfiak, mint a Kérők serege, a titkárnő, mint a csábító Circé, Apollinaire, mint egyféle Hektór, Achilles ellenfele, az „ellenséges” eszme képviselője stb. A szerző leleményességét támasztja alá, ahogyan mindeniknek helyet talál a modern társadalomban, és ahogy egyszerre ítéli el és menti fel őket. Mindenik helyet akar csinálni magának egy könyöklős, önző, közönyös és köldöknéző világban, és az elbeszélő valamiféle elnéző ejnye-bejnye hangulatával követi következetlen bukdácsolásukat. Az egyetlen, aki nem bukdácsol, a szörnyszülött Achille, akinek joga van őszintének lenni, kimondani bármit, mert rá nézve a társadalom szabályai nem léteznek.
Szépítő színként említhetném az imitt-amott elejtett érdekességeket. Ide sorolnám Ulisse pék-inszomniáját, aminek következtében minduntalan elbóbiskol, és élete egy sor szürreális esemény helyszíne lesz álom és ébrenlét határán, a táskájában cipelt kéziratok szerzőivel beszélgetve. Ugyanezek a beszélgetések szolgálnak ürügyül a világ egy-egy lehetséges értelmezésének bemutatására, illetve felvillantják egy-egy egocentrikus, teljesnek hitt világnak valamiféle groteszk karikatúráját. De megvan mindezeknek a tartalmas párja is: a látszólag céltalan, sőt, néha perverznek tűnő dialógus Ulisse és Achille között, amely hozzásegíti előbbit, hogy frissebb, örömöt kutató szemekkel szemlélje magát és a világot. De ide sorolhatnánk talán Penelope Pilar rabul ejtő, egzotikus szépségét, és a hozzá társuló szociális érzékenységet is, utalva arra, hogy a média hatására a szép lányokat meglehetősen üresfejűnek szokás elképzelni.
És, hogy a sminkről se feledkezzek meg, ejtek néhány szót a regény stílusáról is. Legfőképpen: roppant olvasmányos. Néha ugyan kicsit erőltetettnek tűnnek a poénok, különösen a leírásoknál, de nekem bejön ez a fajta humor, és erényéül tudom be azt is, hogy plasztikussá teszi a szöveget: (A regény kezdetén pl. három oldalnyi szöveggel jut el a főhős a földig érő ködben a buszmegállóba, és néha az volt az érzésem, hogy csupa öncélú poén az egész – hálistennek később feloldotta az író). Ugyan nem mindig van egyensúly a dolgok között (az inszomnia pl. a regény elején, mielőtt beindul a cselekmény, minduntalan jelentkezik, de a vége felé szinte egyáltalán nem játszik szerepet), de ahogy belefeledkezünk az olvasásba, ez nem tűnik zavarónak.
Mindent összevetve, minél mélyebbre jutunk a regényben, annál biztosabb kézzel rajzol a szerző. És ha – mint interjúiban állítja – célja az, hogy a közönyt oszlassa, eszköze pedig a magasztos és a triviális összeolvasztása, a szépség megláttatása a csúfban, az örökkévalóságé az elmúlásban: véleményünk szerint ennek a célkitűzésnek teljes mértékben eleget tett. Szeretni fogják a könyvet így azok is, akiknek az irodalom katarzis, és azok is, akiknek szórakozás. Azok is, akik az örök, maradandó emberit keresik benne, de azok is, akik önmagukra akarnak ismerni.