Aki olvasott valaha arról, hogy mi történt a második világháború alatt működő koncentrációs táborokban, annak valószínűleg nem ismeretlen Rudolf Höss neve sem. Köztudott, hogy ő volt az auschwitzi koncentrációs tábor (jobban mondva: megsemmisítő tábor) vezetője azokban a háborús években, amelyekben a legtöbb áldozattal járó, szervezett tömeggyilkosságok történtek. A második világháborús irodalom tanulmányozása során ritkán vagy egyáltalán nem találkozunk azzal a jelenséggel, amikor éppen egy elkövető tollából olvashatjuk a történteket, mégpedig úgy, hogy a leírt adatok, események hitelessége jelentős részben igazolható. Az Auschwitz parancsnoka voltam című emlékirat ezért rendkívülinek, egyedinek számít. Ebben a Martin Broszat által közreadott, önéletrajz jellegű gyűjteményben ugyanis Rudolf Höss maga meséli el az élete alakulását, olykor szinte zavaróan belemerülve a részletekbe, máskor meg teljesen figyelmen kívül hagyva nagy jelentőséggel bíró elemeket. Höss letartóztatása után több hónapig volt Lengyelországban vizsgálati fogságban, ez alatt az idő alatt, részben unaloműzésből, részben egyfajta felelősségtudatból kézzel írta meg feljegyzéseit. Ezeket a feljegyzéseket először 1958-ban adták ki német nyelven, később többször is újranyomtatták. Höss feljegyzései évtizedeken keresztül viszonyítási pontot szolgáltattak a holokausztkutatóknak, annak ellenére, hogy idővel kiderültek a benne található pontatlanságok és a szubjektivitásból és bizonyos pszichológiai jellemvonásokból adódó torzítások. Ennek ellenére egy nagy jelentőségű, több szempontból is értékes dokumentum.
A kötet szerkezetileg több részből áll. A 2024-ben megjelent magyar kiadás bevezető tanulmányát Gellért Ádám írta, ebben összefoglalja Höss bujkálásától az elfogatásán keresztül a kivégzéséig tartó eseményeket, beleértve az európai zsidóság kiirtására vonatkozó parancsot és az áldozatok számának tárgyalását. A következő rész a szerző, Martin Broszat előtanulmánya, amelyben az emlékiratok keletkezéséről, formájáról, terjedelméről, szerkesztéséről és jelentőségéről ír. Ezt követik a tulajdonképpeni emlékiratok, feljegyzések Höss tollából, majd a befejező részben Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek utószavát olvashatjuk Rudolf Höss és a magyar holokauszt kapcsolatáról. A kötet végén többoldalas jegyzet segít az eligazodásban, irodalomjegyzékkel kiegészítve.
Az olvasó érthető módon a Rudolf Höss által papírra vetett gondolatokat szeretné elolvasni leginkább, hogy teljes képet kapjon egy tömeggyilkos lelkivilágáról. Itt azonban csalódnia kell. Rudolf Höss ugyanis egyáltalán nem tűnik pszichopatának, sem elmebetegnek, de még csak neurotikusnak sem. Ugyanezt igazolják mindazok a pszichológusok és pszichiáterek, akik a letartóztatása után megvizsgálták. Amikor a börtönben elkezdi írni a feljegyzéseit, ugyanaz a kötelességtudat, maximalizmus és munkamorál jellemzi, mint amelyet az SS-ben való ténykedése során tanúsított, és amelyet a legegyszerűbben így írhatunk le: a lehető legjobban elvégezni a rábízott feladatot. Elbeszélésében gyermekkoráig nyúl vissza, részletesen ecseteli a lelki vívódásait, az apjával megélt konfliktusait, saját személyiségét alaposan megfigyelve és elemezve ír önmagáról. Írása tárgyilagos, még akkor is, amikor a legborzalmasabb dolgokat veti papírra. Tényszerűen közli a „szükségszerűen” elkövetett tömeges kivégzések rá nézve is kellemetlen körülményeit és következményeit. Amikor fogvatartói arról kérdezik, hogy érzett-e bűntudatot azért, amiért több százezer embert ártatlanul a halálba küldött, döbbenten válaszolja, hogy neki nem az volt a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel, ő csupán végrehajtó volt egy felette álló hatalom kezében.
Ha arra számítunk, hogy írását bűnbánattal teli sajnálkozás, érzelmekkel átitatott megbánás jellemzi, újra csalódunk kell. Rudolf Höss nemcsak, hogy nem érzi a súlyát mindannak, amit tett, hanem valósággal nincs is tudatában a tetteinek. Ő csak egy nemzetiszocialista eszmében hisz, és abban, hogy a zsidók a felelősek mindenért, ami a német népet és gazdaságot fenyegeti, ezért el kell pusztítani őket. Rudolf Höss, ez az alacsony, jelentéktelen figura nem egy szörny, nem egy hidegvérű gyilkos. Bevallása szerint (és a történelmi feljegyzések alapján) sohasem ölt meg saját kezűleg egyetlen foglyot sem Auschwitzban. Különös ez a tudathasadás a tudathasadás minden más jellegzetességének hiányában, nehéz bármit is mondani erről az emberről.
Ezeket a feljegyzéseket célszerű úgy és olyankor olvasni, amikor már van némi fogalmunk arról, mi is történt valójában a második világháborús koncentrációs táborokban. Különben Höss emlékiratait olvasva egyszerűen nem hinnénk el, nem vennénk komolyan mindazt, amit olvasunk, és előfordulhat, hogy merő fikciónak tartanánk az egészet. Viszont ha más forrásokból már tájékozottak vagyunk, Rudolf Höss feljegyzései teljessebbé tehetik a képet. Általa kimondatlanul is helyükre kerülnek a hiányzó részek, hiszen egy merőben más, belső nézőpontot kapunk. Az örökösen felbukkanó kérdés, a „hogyan voltak erre képesek?” mintha választ kapna. Nem felmentést, csak választ. És a válaszban ott a döbbenetes igazság, miszerint az ember bármit képes megtenni azért, amiben hisz, önként feladva a kritikus gondolkodás, az emberség és együttérzés minden megnyilvánulását. Ez megmagyarázza azt is, miért nem éreztek bűntudatot mindazok, akiknek parancsa szerint végrehajtották ezeket a gyilkosságokat. Höss maga is gyakran utal arra, hogy „ő csak parancsot teljesített”, mint ahogy a felettesei is valószínűleg ugyanezt mondták volna, és az egész mögött valami láthatatlan, parancsot osztogató erő lebegne, aminek semmiről sem kell elszámolnia. Höss részletesen beszél más SS-tisztekről is, többek között Heinrich Himmlerről, az SS birodalmi vezetőjéről, akinek parancsait követte. Ráláthatunk arra a pszichopolitikai gépezetre, amely máig érthetetlen módon emberi lényeket vett rá arra, hogy más emberi lényeket hidegvérrel, nem ritkán élvezettel elpusztítsanak.
Martin Broszat néhai német történész a modern német társadalomkutatásra szakosodott, a müncheni Kortárs Történelmi Intézet (Institut für Zeitgeschichte) vezetője volt 1972-től haláláig. Fő kutatási területe a nácizmus volt, az ezzel kapcsolatos perekben többször mint szakértő volt jelen. A náci német állam szerkezetének feltárásában jelentős szereppel bír, első könyve a témában a Der Staat Hitler (A Hitler-állam, 1969), ebben árnyaltabb képet fest Hitlerről, mint birodalmi vezetőről annál, mint amit általánosan gondolni szoktunk róla. Tinédzser korában parancsot követve csatlakozott a Hitlerjugendhez, majd később automatikusan a náci párt tagja lett, valószínűleg nem is tudott róla, hogy a nevében tagsági igazolványt állítottak ki. A háború után történelmi diplomát, majd PhD fokozatot szerzett. Kezdetben az antiszemitizmus és a fasizmus állt a kutatásai középpontjában, rendkívül érdekelte, hogy hogyan honosodott meg a nemzetiszocializmus Németországban, majd nyíltan szembeszállt a holokauszttagadókkal. Mint Rudolf Höss emlékiratainak szerkesztője és közreadója jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a világ megismerhesse annak az embernek a lelkivilágát, akit a New York Times 1946. március 17-én a történelem talán legnagyobb gyilkosának nevezett. Magyar vonatkozásban is fontos dokumentumról van szó, hiszen „a zsidókérdés végső megoldása” Höss parancsnoksága alatt közel négyszázezer magyar zsidó életébe került. Erről Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek írnak bővebben a magyar kiadás utószavában.
Összességében elmondható, hogy az Auschwitz parancsnoka voltam mind történelmi, mind morális értelemben véve ritka és nagy jelentőségű írás, amely a holokausztirodalomban egyedülálló hatással bír. Döbbenet, kíváncsiság, csalódás, iszonyat, szomorúság – csak néhány azok közül az érzelmek közül, amelyek az olvasás során megjelennek az olvasóban. A kötet értékét a jó szerkesztés, jó felvezetés és levezetés adja, és természetesen maga Rudolf Höss saját gondolatai és érzelmei, bármennyire megosztóak is.