Alec Leamas kelet-németországi kémhálózatát teljes egészében felgöngyölítik a németek, az utolsó emberét, Karl Reimecket a szeme láttára lövik agyon, amikor megpróbál átszökni Kelet-Berlinből. Leamas cinikus belenyugvással néz szembe saját kudarcával, és úgy repül haza Londonba, hogy reméli, ezúttal “végleg behívják a hidegről”. Ám Kontrollnak, a brit hírszerzés fejének más tervei vannak, és Leamas is a terv része. Kontroll mindenáron térdre akarja kényszeríteni a kelet-német kémszervezetet, és terve megvalósításához szüksége van Leamasre is. Tulajdonképpen Leamas maga lesz a csali a csapda közepében, és ő ezt vállalja is; csak azt nem tudja, hogy valójában ki kell belesétáljon a csapdába.
A Cambridge Körönd egy körmönfont játszmába kezd, az egészet Kontroll és George Smiley ötöli ki. Eljátszák, hogy Leamast “talonba teszik”, a berlini kudarc miatt aktatologató lesz belőle, míg le nem jár a szerződése a szolgálatnál, aztán egyszerűen a sorsára hagyják, és ő szép lassan lecsúszik, szégyenszemre egy könyvtárba jár dolgozni, hitelből él, iszik. Csak idő kérdése, hogy a baloldaliak mikor környékezik meg. Akkor pedig beindul a gépezet, és George Smiley is figyelmezteti rá az akció résztvevőit, hogy olyan reakciók születhetnek, amelyeket egy adott pillanatban már nem tudnak irányítani. A fedősztori gondos felépítése során Leamas megismerkedik Lizzel, a Brit Kommunista Párt egyik tagjával, akibe beleszeret…
Noha a szerző az 50. évfordulós jubileumi kiadás előszavában is hangsúlyozza, hogy csupán legenda, miszerint A kém, aki bejött a hidegről egy egykori kém őszinte vallomása arról, hogy mi történt valójában, hozzá kell tennünk, hogy tényleg úgy hangzik. Le Carré nem csak Alec Leamasről alkot valós képet, de a kelet-németországi nyugtalan légkörről, a hírszerzői munkárról, a hidegháborús hangulatról is hihetően mesél, és ezt csak olyan teheti ezen a szinten, aki a saját bőrén tapasztalta mindezt. És aki zseniálisan ír.
A regény szöges ellentéte mindannak, amit a megszületéséig a műfajon belül írtak, így Alec Leamas is a James Bond-féle szuperkémek realisztikus ellenpontja. Fegyver helyett az eszét használja, az álca részeként pedig poros könyvtárban dolgozik, olcsó albérleti lakásban él, füstös kocsmákban tölti a délutánjait, az ellenséget pedig nem luxusszállodák elnöki lakosztályából, hanem rideg kihallgatószobák és szürke falak árnyékából cserkészi be. Végső soron ő is csak egy fogaskerék egy hatalmas gépezetben, egy örökkön tartó hatalmi játszmában, ahol két eszme feszül egymásnak, ahol az egyik fél az individualizmust áldozza fel egy eleve kudarcra ítélt harc oltárán, a másik fél pedig a saját nagyra tartott értékeit tapossa sárba, miközben elvben azok védelmében cselekszik. A módszerek tulajdonképpen mindkét oldalon ijesztően hasonlóak, és ez éppen Alec Leamas történetéből derül ki.
A mesterien felépített regény eszmei mondanivalóját le Carré belesűrítette néhány sokatmondó párbeszédbe. A nyugati értékek védelmében kardoskodó brit hírszerzés erkölcsi dilemmáját maga Kontroll fogalmazza meg, amikor arra kéri a Berlinből hazatérő, kiégett, kémhálózatától megfosztott Leamast, hogy “maradjon kinn még egy darabig a hidegben”. Kontroll beismeri, hogy “a háború óta a módszerek […] meglehetősen azonosak”, majd hozzáteszi: “Mi sem lehetünk irgalmasabbak csupán azért, mert a mi kormányunk irányvonala jóindulatúbb.” Ugyanúgy “csúnya dolgokat követnek el”, hogy az emberek biztonságban érezhessék magukat (ismerős ez a mai világban is? Irak? Afganisztán? Szíria?) – és ezzel ártatlan embereket, akár a sajátjaikat is képesek a sárba rántani, egy lavina alá temetni. A kommunista oldalnak a per során emel tükröt az orra elé; nagyon kifejező az a rövid párbeszéd, amit Liz folytat Kelet-Németországban egy börtönőrrel, aki a kommunista eszmékről áradozik a lánynak, és meg van arról győződve, hogy Angliában a kapitalisták éheztetik az olyan dolgozókat, mint Liz. Amikor Liz döbbenten, majdhogynem megundorodva rákérdez, hogy mindezt ő honnan tudja, azt a választ kapja, hogy a párttól tudja. “A párt többet tud az emberekről, mint ők maguk.”
Az 50. évfordulós ünnepi kiadás két rövid írás miatt különleges. Az előszóban a szerző a regény keletkezéséről beszél, és arról, miként küzdött nagyon sokáig azért, hogy őt elsősorban írónak, és ne egy, a szolgálatot maga mögött hagyó, majd a tapasztalatait tollba mondó kémnek tekintsék. Az utószóban az 1965-ben készült A kém, aki bejött a hidegről című film születéséről, a forgatókönyvíróhoz és a rendezőhöz fűződő munkakapcsolatáról, a színészekről és a teljes folyamatról mesél. Az utószóban nem nélkülözi azt a finom, csipkelődő, rá jellemző humort sem, ami miatt annyira szeretjük John le Carrét. Lapozó rovatunkban elolvasható az előszó és az első fejezet.